világörökség remekei
Az Aja Szofia székesegyház
Isztambul remekművekben gazdag építészeti örökségének egyik központi eleme a vöröses szinű templom. A Topkapi szeráj szomszédságában tornyosuló hatalmas épület sziluettje a Boszporusz felől nézve meghatározza az egykori birodalmi központ képét.
Az Aja Szofia (Hagia Szofia, Hagia Sophia, Sancta Sophia, török nevén: Ayasofya) székesegyház I. Justinianus bizánci császárnak köszönheti létét. A monumentális bazilika helyén már korábban is állt egy kisebb pogány, illetve egy nagyobb keleti keresztény templom, ez utóbbit II. Konstantin építtette a IV. század második felében, és i.sz. 532-ben rombolták le felkelők.
I. Justinianus trallei Anthemius matematikust és milétuszi Isidorus építészt bízta meg az új templom megtervezésével. A hatalmas - gyakorlatilag az összes addig kidolgozott építészeti elemet magába foglaló - építményt mindössze öt év alatt építették fel az alapoktól, építése több mint 361 millió aranyfrankot emésztett fel, noha az építőanyag és a felszerelés jelentős része adományként érkezett.
Az Aja Szofia a templomépítészet forradalmát is jelentette, a mennyboltot jelképező óriási központi kupolája egyedi megoldásokat követelt: mivel akkoriban nem volt még acélszerkezet az építészetben, kőoszlopokkal és falakkal kellett megoldani a kupola alátámasztását. Az Aja Szofia kupoláját tartó négy pillért homokkő-tömbökből alakították ki, a tömböket ónnal forrasztották össze. Az épülethez a mesterek nem használtak fa építőanyagokat.
Az elkészült építmény lett a Konstantinápolyi Patriarchátus székhelye, egyben a keleti kereszténység, a későbbi bizánci liturgia (mind az ortodox, mind a görög katolikus) egyik fő forrása csaknem ezer évig. A templomot i.sz. 537. december 27-én Menas pátriárka szentelte fel, neve a viszonylag elterjedt vélekedéssel ellentétben nem Szent Zsófiára utal: a görög kifejezés (Hagia Sophia) Krisztus isteni bölcsességét jelenti. Egyedülálló méretei miatt azonban hosszú évszázadokig egyszerűen csak Nagy Templomként emlegették. Méreteit tekintve később a negyedik helyre szorult vissza, három nagyobb keresztény templom is épült a világban: a londoni Szent Pál székesegyház, a római Szent Péter bazilika és a milánói dóm.
- Hely: Isztambul, Törökország
- Épült: öt évig, Justinianus bizánci császár uralkodása alatt (i.sz. 537-ben szentelték fel)
- Tervezték: trallei Anthemius és milétuszi Isidorus
- Főkupolája: 62 méter magas, átmérője 33 méter
- Főhajó: 82 méter hosszú, 38 méter széles
- Alapterülete: 7570 négyzetméter
- Iszlám hatás: a várost elfoglaló törökök 1453-ban dzsámivá alakították, később négy minaretet építettek hozzá
- Világi hatás: 1935-ben Kemal Atatürk múzeummá nyilváníttatta
A méreteiben impozáns, építészetileg bravúros kupoláival a szemlélőt lenyűgöző székesegyház a középkor évszázadai alatt többször is megrongálódott, földrengések pusztították, de mindahányszor helyre tudták állítani az eredeti tervek szerint. A XIII. század elején római katolikus templommá alakították, miután 1204-ben a negyedik keresztes hadjárat seregei elfoglalták a várost, megalakítva ezzel - fél évszázadra - a Konstantinápoly központú Latin Császárságot.
A fennmaradt egyházi iratok tanúsága szerint a templomot fénykorában hatszázan szolgálták: nyolcvan pap, százötven szerpap (diakónus), negyven diakonissza, hetven aldiakónus, százhatvan igeolvasó, huszonöt kántor és hetvenöt kapus állt az egyház alkalmazásában.
A XV. század közepén II. Mehmet vezetésével az Oszmán birodalom elfoglalta a várost, és a keresztény templomot iszlám mecsetté alakították, a müezzinek részére négy minaretet is "ragasztottak" a sarkaihoz. A török hódítók hite tiltotta (és tiltja máig) az emberábrázolást, ezért a székesegyház belső tereit díszítő mozaikokat vakolattal fedték be. Fél évezredig volt az Aja Szofia a város fő mecsete, az épület mintájára építették a törökök többek között, az ugyancsak Isztambulban látható Szulejmán és Rustem Pasa mecsetet.
Az athéni Akropolisz
Az ókori hét csoda közé négy görög építmény is tartozott (persze nem véletlenül, hiszen akkortájt a görög birodalom jelentette gyakorlatilag az emberi civilizáció legközepét, és ugye a lista összeállítója, a költő és utazó, a szidóni Antipatrosz maga is görög volt): az efezoszi Artemisz-templom, a rodoszi kolosszus, az alexandriai világítótorony és Pheidiász Zeusz-szobra. Ezek egyike sem látható ma már, talán ezért lehet jelentősége annak, hogy a világ új hét csodája közé kerülhet az athéni Akropolisz.
A görög főváros szívében, az Attikai síkságból kiemelkedő Szent Szikláról néz le a városra az Akropolisz összefoglaló néven emlegetett épületegyüttes. A szó a görög akros (magas) és a polis (város, körzet) szavakból tevődik össze, fellegvárat, biztonságos magassságban épített uralkodói székhelyet, erődítményt jelent. Másutt is épültek a görög birodalomban akropoliszok, de a legnagyobb, a legismertebb és az egyik legjobb állapotban megmaradt épületegyüttes az athéni.
A körülbelöl százötvenméter magas, lapos sziklán már a mükénéi korban, az i.e. VI. században is állt templomegyüttes, de az Athént megszálló perzsa hódítók i.e. 480-ban elpusztították a Kekrops parancsára emelt, mészkőből épített, dór stílusú épületeket (Kekrops volt Attika első királya és egyben Athén alapítója is, a félig ember-, félig sárkánytestű uralkodót tartják az athéni kultúra atyjának).
A perzsa háborúk végeztével a i.e. V. század közepén építették teljesen újjá az athéni polgárok számára a vallási és politikai hatalmat illetve védelmet jelképező Akropoliszt. A város aranykora ekkorra (i.e. 460-430) esett, az idegen hódítók fölött diadalmaskodó Periklész, Athén politikai vezetője szorgalmazta a templomegyüttes felépítését városvédő Athéné istennő dicsőségére. Periklész szándéka azonban túlmutatott a szimpla győzelmi emlékmű létrehozásán: egy olyan kulturális, vallási és állami központot akart itt kialakítani, ami felülmúlja más görög poliszok jelentőségét és Athén erejét hirdeti.
- Hely: Athén, Görögország
- Épült: i.e. V. században
- Tervezték: Pheidiász, Iktinosz, Kallikratész
- Építtette: Periklész
- Alapterülete: 3 hektár
- A főtemplom méretei: 69 m hosszú, 31 m széles és 14 m magas
Az Akropoliszt Pheidiász (Pheidias, Phidias, Fidiász), a legtöbbre tartott ókori szobrász (ő alkotta a hét csoda közé tartozó Zeusz szobrot), és két híres görög építész, Iktinosz és Kallikratész tervezte és építtette föl.
A három hektáron elterülő Akropolisz végleges formájában többek között a következő elemekből áll. A legnagyobb, a görög kultúra jelképének számító Parthenón a központi épület, Athéna Parthenosz, a Szűz Athéné temploma. A főtemplom kilenc évig, i.e. 447-438 között épült precízen faragható pentelikoni márványból, gazdag szobordíszei i.e. 432-re készültek el. A templom rövidebb oldalait nyolc, hosszabb oldalait tizenhét oszlop alkotja. A tágas központi térben Pheidiász Athénét ábrázoló elefáncsont szobra állt. A világ egyik legismertebb, építészetileg rendkívül kifinomult, korszerű matematikai megoldásokat felvonultató, máig fennmaradt ókori építménye az UNESCO (az ENSZ tudományos, kulturális és oktatási szervezetének) jelképe.
A kariatidákról jól ismert Erekhteion volt a fellegvár kultusztemploma - a szentély jellegzetes része a két oszlopcsarnok, a kisebb, déli csarnok tartóoszlopai álló, ruhás lányalakokká vannak kifaragva. Az Akropolisz része a győzedelmes Athénének, Nikének szentelt templom is, a Kallikratész tervezte épület a jón stílus egyik legszebb képviselője. A Propülaia, azaz a monumentális bejárati kapu ugyancsak pentelikoni márványból készült, és a Parthenónnal együtt ez lett még készen Periklész életében. Ezeken kívül két kisebb szentély, egy kincstár és egy színház is épült a Szent Sziklán.

Az épületegyütes csaknem teljes épségben megmaradt, noha a központi templomot sokáig keresztény templomnak, majd mecsetnek használták, és a háborúk pusztítását, majd az angolok műgyűjtő szenvedélyét is megszenvedte. A máig tartó felújítási munkák a XIX. század első felében kezdődtek, Görögország török elnyomás alóli felszabadulása után, az első szisztematikus ásatásra 1835-ben került sor. A legutóbbi régészeti hírek szerint a Parthenon eredetileg nem fehér volt, hanem több helyen is kék, piros valamint zöld színekre festették az ókori görögök - legalábbis ezt jelentette be nemrég a felújítási munkákat vezető régész. Athén impozáns szimbóluma 1987 óta a világörökség része [2], a fokozott védelemben részesülő műremeket évente több millió turista keresi fel, bár a soha véget nem érő restaurálás miatt belülről nem lehet megcsodálni.
Az Alhambra
- Aja Szofia székesegyház (Isztambul, Törökország)
- Akropolisz (Athén, Görögország)
- Alhambra (Granada, Spanyolország)
- Angkor romtemplomai (Kambodzsa)
- Chichén Itza maja piramisa (Yucatán-félsziget, Mexico)
- Eiffel-torony (Párizs, Franciaország)
- Gízai piramisok (Egyiptom)
- Húsvét-sziget szobrai (Chile)
- Kolosszeum (Róma, Olaszország)
- Kreml és a Vörös tér (Moszkva, Oroszország)
- Kyomizu-templom (Kyoto, Japán)
- Machu Picchu romvárosa (Peru)
- Megváltó Krisztus szobra (Rio de Janeiro, Brazília)
- Nagy Fal (Kína)
- Neuschwanstein-kastély (Füssen, Németország)
- Operaház (Sydney, Ausztrália)
- Petra, sziklaváros (Jordánia)
- Stonehenge (Wiltshire, Egyesült Királyság)
- Szabadság szobor (New York, Egyesült Államok)
- Taj Mahal (Agra, India)
- Timbuktu vályogvárosa (Mali)
A káprázatos arab - azon belül is a mór - építészet legcsodásabb európai műemléke az egykori királyi palota, a Vörös Erőd (al Hamra arabul annyit tesz, "a vörös", ami feltehetőleg a védfalak vörös tégláira utaló elnevezés). Granada délkeleti részén,a városközponttól két kilométerre magasodik a város felé a pazar épületegyüttes, a 740 méter magas, sziklás dombra épült, fallal erődített palotacsoport 12 hektáron terül el. A kedvelt turistacélpont leginkább burjánzó belső díszítéséről és falfestményeiről híres, de a zegzugos udvarok, az épületeket visszatükröző medencék, a mediterrán kertek, a nyurga pálmák és örökzöldek, az egymásba szövődő árkádok egyedülálló együttese is méltán vívja ki a látogatók csodálatát.
A délről folyóval, keletről hegyekkel védett, sűrű erdőkkel körülvett szikla Granada egyik legöregebb negyedében található. Az Alhambrát eredetileg katonai célokra tervezték, de a 13. század közepén a cordobai kalifátus területéről elűzött mór király és udvartartása rezidenciája lett. Mohammed ibn Juszuf ben Naszra király (1236-76), a Naszrid-dinasztia alapítója emeltette itt az első palotát 1238-ban.
Az Alhamar néven közismert mór uralkodó utódai, I. Juszuf, V. Muhammad és I. Ismail folytatták az építkezést - különös módon a tervező építészek neve nem maradt fenn. A mór uralkodók igencsak kedvelhették a pompát és a művészeteket, kifinomult ízlésük az arab kultúra fejlettségével párosulva a középkor egyik leglenyűgözőbb európai építészeti alkotását eredményezte. A paloták, pavilonok, mecsetek, medencék, fürdők, temetők és kertek zárt uralkodóvárosa a mór birodalom kulturális és közigazgatási központja volt.
Az Alhambra 1354-ben átmenetileg keresztény kézre került, ennek megfelelően nagy részét szét is dúlták a műértő és -kedvelő európai hadak. A kasztíliai királyok által sokáig megtűrt, békés és gazdag granadai emirátust - az iszlám világ utolsó európai bástyáját - 1492-ben győzték le végleg a katolikus spanyol uralkodók, Ferdinánd és Izabella.
- Hely: Granada, Spanyolország
- Épült: i.sz. XIII-XIV. században
- Tervezték: nem maradt fenn a nevük
- Építtették: Mohammed Ibn al Ahmar és utódai
- Alapterülete: 13 hektár
- Építészeti stílus: mór
Az épségben maradt arab részek két nyitott udvar körül csoportosulnak, az itt lévő medencék, szökőkutak, márványoszlopok csarnokai, széles ereszű tetői árnyékot és felüdülést nyújtanak, a szél szabadon lengedez a szobákban, az ablakokon bevetülő napsugarak kék, vörös és aranysárga díszeken játszanak. Az épületek külső egyszerűségét az arab építészet és diszítőművészet legszebb boltívei, árkádjai, mennyezetei és ablai, és ezek geometrikus díszítésének faragott és festett ritmusa ellenpontozza. A Pallas nagy lexikona így ír minderről: "művészi fölépítése a legkönnyebb és a legkedvesebb, ami csak épületben képzelhető. Csodálatosan harmonikus minden, de kicsiny; sehol azok az unalmas, hideg óriási termek, mint a többi európai királyi kastélyokban. A karcsu oszlopokat graciózus oszlopfők, csipkézett szélü archivoltok koronázzák, a termek mennyezetét a legszövevényesebb stalaktitos kupolák képezik, a sima falfelület egy-egy arabeszk szőnyeg, a padlózat márványmozaik. Mindezen végigömlik a végtelen gazdag, de minden ízében harmonikus polikróm diszítés, melynek az építőművészetben alig találhátó párja".
A keresztény hódítók azonban lassan, de biztosan felülírták az arab ízlést. A termek díszítéseit bevakolták, a berendezést megsemmisítették vagy eltávolították. V. Károly (1516-1556) német-római császár lebontatta a téli palota nagy részét, hogy legyen helye az ő reneszánsz palotájának, ami végül sosem készült el teljesen. V. Fülöp (1700-1746) itáliai ízlés szerint alakíttatta át a termeket. Ezekben a századokban a komplexum leginkább citadellaként funkcionált, magas fal és tizenhárom bástya védte a két fő részét: az alcazabát - azaz a katonai épületeket, a királyi gárdisták kaszárnyáit, illetve a medinát - azaz a királyi udvart, a királyi és nemesi palotákat. Az erődítmény ekkorra nagyban hasonlított már a korban szokásos európai várakhoz, falai egyszerűek, magasak, fölül fogazott élű párkánnyal, csak a négy főkapunál kaptak gazdagabb diszítést.

A következő századokban a mórok művészete egyre inkább eltünedezett az Alhambrából, 1812-ben pár épületet fel is robbantottak, Napóleon pedig az egész palotaegyüttes megsemmisítését tervezte. 1821-ben földrengés, a XX. század elején tűzvész pusztította. Az 1984-ben a világörökség részének [3] nyilvánított épületeggyüttes jelenleg az arab építészetet bemutató múzeumként látogatható.
Angkor
A világ legnagyobb, leggyönyörűbb, legbonyolultabb és legrejtélyesebb templomegyüttese az indokínai dzsungel legközepén. És a sok leg- egyáltalán nem túlzás, az 1992-ben a világörökség részének [3] nyilvánított Angkor városa, illetve annak maradványa a dél-kelet ázsiai népek gazdag kultúrájának kiemelkedően fontos része. Míg más népcsoportok a hátrafelé nyilazással és nyereg alatti húspuhítással töltötték az időt, addig a hol a hinduizmus, hol a buddhizmus tanait követő, de mindig mérhetetlen spiritualitásról tanúságot tevő khmerek szívbemarkolóan gyönyörű városokat építettek amerre a szem ellátott a Tonle Sap tótól északra elterülő termékeny síkságon.
Az i.sz. VIII-XIV. század közt virágzó khmer birodalom központjából mára csupán a kőből épített vallási épületek, szentélyek, templomok és a városfalak maradtak meg, a városlakók házai, sőt az uralkodók palotái is többnyire fából épültek, ezért el is pusztultak. Angkor gazdagon díszített kőtemplomai azonban túléltek ezer évet, és feladták a leckét a legújabb kor történészeinek, tudósainak.
Angkor templomai Kambodzsa fővárosától, Phnom Penh-től 240 kilométerre északnyugatra, Siem Reap városától északra emelkednek a mindent elnyelő őserdő méregzöld tengere fölé. Angkor a kőépítészet csúcsa: precízen faragott köveket habarcs és vakolat nélkül raktak egymásra, a különleges szépségű építményeket szobrokkal és arannyal díszítették. A hatalmas, több mint kétszáz négyzetkilométeres területen ezernél is több - különböző állapotban megmaradt - építmény bújik meg a dzsungelben, köztük hetven nagyobb kőtemplom őrzi a khmer építészet és művészet nagyszerűségét. A khmerek lakta terület nagyságát azonban nehéz ma megbecsülni. Óvatos becslések szerint egyedülálló középkori metropoliszról beszélhetünk: több mint ezer négyzetkilométeres kiterjedésű és egymillió lakosú lehetett fénykorában Angkor - a végeláthatatlan őserdő tehát bőven rejt még feltáratlan műemlékeket.
A khmerek Kína és India, valamint a thai birodalom szorításában építették fel lenyűgöző városaikat. A vallási és egyben közigazgatási központ, Angkor több főváros összesége volt, a khmer uralkodók szinte mindegyike építtetett saját várost, saját főtemplommal az istenek és a király dicsőségére. A szó maga is, Angkor, a szanszkrit "nagara", város, főváros, királyi székhely jelentésű szóból eredeztethető.
A terület ideális volt egy ekkora társadalom kialakulásához, a termékeny földek, az öntözővíz minősége és mennyisége lehetővé tették a kiemelkedő hozamú rizstermesztést. Angkor alapítójának II. Dzsajavarman csenla herceget tartják. A herceg 802-ben a mai Angkor közelében új fővárost jelölt ki a Csenla állam központjául, ahol a hindu befolyás hatására Síva-kultusz alakult ki, és a 834-ben utód nélkül meghaló II. Dzsajavarmant pedig istenkirályként tisztelték. A következő várost I. Indravarman, khmer uralkodó építtette, az első téglatemplomok emelése is az ő nevéhez fűződik. Az őt követő I. Jaszovarman szintén külön várost - Jaszodharapurát - alapított, és az ő parancsára épült 900-ban az első kőtemplom. I. Jaszovarman építette az első nagy - 14 négyzetkilométeres területű - víztározó medencét is, hogy a környező földeket állandó öntözhessék.
II. Radzsendravarman a 900-as évek közepén folytatta Jaszodharapura fejlesztését, azonban fia V. Dzsajavarman a század második felében ismét új fővárost alapított a közelben. Dzsajendanagari vörös homokkőből és téglából épült fő temploma - a Bantej Srei - az egyik legszebb és legkülönlegesebb építmény Angkorban. A 1010 - 1050 között uralkodó I. Szurjavarman építtette a második nagy - több mint 16 négyzetkilométeres, több tízmillió köbméter öntözővizet befogadó - víztározót, a kutatók szerint I. Szurjavarman uralkodása alatt lett milliós nagyváros Angkor. A király halála után zűrzavaros, hatalmi harcoktól hangos évtizedek jöttek, a századfordulós káosznak II. Szurjavarman uralkodása vetett véget.
- Hely: Siem Reap, Kambodzsa
- Épült: i.sz. IX-XIV. század
- Tervezték: nem maradt fenn a nevük
- Alapította: II. Dzsajavarman
- Alapterülete: 200-1000 négyzetkilométer
- Építészeti stílus: khmer
A hódító II. Szurjavarmant tartják a khmer birodalom legnagyszerűbb uralkodójának. A khmer fénykort szimbolizálja Angkor leghíresebb épületegyüttese, Ázsia legnagyobb vallási komplexuma, az Angkor-Wat. A visnunak szentelt, piramis formájú templom 1113 és 1150 között épült, a khmer építészet csúcsának tekinthető épület Angkor egyik legismertebb, leghíresebb műemléke. A templomot 173 méter széles, körülbelül hat kilométer hosszú négyszögletes vizesárok veszi körül, az árkon belüli területen még három koncetrikus fal veszi körbe az épületet. Mindez a hindu kozmológiát - az óceán ölelte Meru hegyet, az univerzum központját - szimbolizálja.
II. Szurjavarman halála után ideiglenesen elveszett a khmer birodalom önállósága, amit az 1181-tól 1219-ig uralkodó VII. Dzsajavarman szerzett vissza. Ő volt az utolsó nagy khmer király, ő építtette Angkor-Vat-tól északra Angkor Thom-ot, a 16 kilométeres fallal és vizesárokkal körülvett, tökéletes négyzet formájú új fővárost, Angkor legnagyobb építészeti egységét. VII. Dzsajavarman új vallást hozott magával, a mahájána buddhizmusnak új központ is dukált: a Bajon-templom a másik legismertebb műemléke Angkornak. A piramis formájú, három terasszal tagolt épület masszív tömbjét 1200 méternyi domborműves faragás díszíti, a harmadik szint négyszögletű tornyain csaknem kétszáz - többnyire szelíden mosolygó - szobor látható; Buddha, mások szerint az uralkodó arcvonásait is viselik a kétméteres fejek.

A VII. Dzsajavarmant követő uralkodók erejét a következő századokban már lekötötték a környező ellenséges népek - a csamok, a mongolok, a thaiok - ellen viselt háborúk, 1327 után már nem is épültek új tempomok. Angkort végül 1431-ben támadták meg és hónapokig húzódó ostrom után foglalták el a thai harcosok. A thai seregek visszavonulása után Angkor rejtélyes gyorsasággal elnéptelenedett, és az indokínai dzsungel elkezdte meghódítani a területet. Az őserdő pár évszázad alatt teljesen benőtte és elrejtette Angkor nagy részét, csupán Angkor-Wat maradt meg buddhista zarándokhelynek. A dzsungelben rejtőző khmer kincset a XIX. században fedezték fel újra, tulajdonképp Henri Mouhot francia kutatónak köszönhető, hogy elkezdődhetett Angkor tudományos feldogozása, értékeinek megmentése.
Angkorral kapcsolatban kevés dolgot tudni biztosan: a létezése, a virágzó milliós birodalom léte, a kezdeti indiai hatás tény. De hogy miből fejlődhetett ki ez a csodálatosan erőteljes, egyedi és megkapó khmer kultúra, kik voltak a tervezői, építészei, honnan tanulták mesterségüket és végül hová tűntek a XV. század derekán - máig rejtély, ami évente turisták millióit csábítja Délkelet-Ázsiába.
Chichén Itza maja piramisa
Közép-Amerikában, a Yucatán-félsziget csücskében, a dzsungel közepén elterülő síkság szent templomvárosa a maja civilizáció egyik legnagyobb politikai és gazdasági központja volt ezer évvel ezelőtt. A szakértők szerint a maja-tolték birodalom egyik legfontosabb fennmaradt építészeti együttese található itt, a legnagyszerűbb maja templommal, a Kukulkán-piramissal a középpontjában.
"Chich'en Itza" szabad fordításban annyit tesz, "az itzai kút kávájánál". A név arra utal, hogy a félszigeten élő népek folyó híján a hatalmas természetes víznyelő aknákból (úgynevezett cenotesekből) nyerték a friss vizet, Chichén Itza pedig három ilyen képződménynek köszönhette tulajdonképpen létét, a hatalmas földalatti barlangokban tárolt víz bőségesen elég volt a maják mezőgazdasági céljaira.
Az életet jelentő aknák fontosságukból adódóan vallási szerepet is betöltöttek. Két cenotes még ma is megtalálható, a leghíresebb az Áldozat kútja, ahol a maja esőistennek, Chac-nak mutattak be áldozatokat - nagy szárazságok idején előfordult, hogy embert is feláldoztak engesztelésül. Arra a széles körben elterjedt legendára azonban nincs bizonyíték, hogy rengeteg gyönyörű fiatal lány esett volna áldozatul ennek a rítusnak.
Quetzalcóatl, a toltékok királya 987 körül tette - maja szövetségesei segítségével - Chichén Itzát birodalma fővárosává. A maja mítoszokban ő volt Kukulkán, a tollas kígyóisten, a tiszteletére emelt lépcsőzetes piramis formájú templom máig fennmaradt. A spanyol hódítók által "El Castillo" (a Kastély) néven is emlegetett páratlan építmény a település középpontjában áll, a város többi pazar kőépülete fölé magasodó hatalmas kőtemplom a környék minden pontjáról jól látható.
A négyzetes alaprajzú kőpiramis mind a négy oldalán lépcső vezet a tetején lévő szentélyhez, ahol a legyőzött ellenséget szívét kivágva mutattak be győzelmi áldozatot. A tavaszi és őszi napéjegyenlőségkor, a kelő és a nyugvó nap fényében, a piramis cikkcakkos élének árnyéka a nyugati lépcső oldalára vetülve kígyózó mozgás érzetét kelti. A lépcső aljánál a két tátott szájú kígyófej a feltételezések szerint magát Kukulkánt formálja meg.
Az impozáns piramis négy oldalából kettőt már sikerült eredeti állapotába helyreállítani. Eredetileg minden oldalon 91 lépcsőfok vezetett a csúcsig, ami az ott lévő emelvénnyel együtt összesen 365 lépcsőfokot ad, annyit ahány nap van egy évben. Szakértők szerint ez is azt bizonyítja, hogy a maják igen fejlett asztronómiai tudással bírtak, a Kukulkán-piramis pedig feltűnik a híres maja naptárban a tavaszi és őszi napéjegyenlőség jelölésénél.
- Hely: Yucatán-félsziget, Mexico
- Épült: i.sz. 987 körül
- Tervezték: maja építészek, nevük nem maradt fenn
- Terveztette: Kukulkán
- Magassága: 55 méter
- Építészeti stílus: maja, prehispán
A Kukulkán-piramis belseje egy régebbi piramist rejt, aminek szerkezetére építették később a nagyobb piramist. A külső piramis körülbelül 55 méter magas, kilenc terszra tagolódik, archeológusok szerint ez a maja hitvilágban a halál kilenc bugyrát szimbolizálta. A belső, kisebb piramis, a Vörös Jaguár temploma, a régészek itt fedezték fel a Kukulkán jaguár trónját, azaz a főpapi trónt. A feltételezések szerint míg a külső piramis a 365 napból álló évet szimbolizálja, addig a kisebb piramis szerkezete a holdnaptárat jeleníti meg.
Hogy a kétségtelen vallási, csillagászati és uralkodói célokon kívül még mire szolgálhatott az építmény? Nemrég egy új feltételezés is nagy publicitást kapott: David Lubman, a Kalifornia Egyetem hangtani mérnöke állítja, hogy a maja piramisokat tudatosan úgy építettek, hogy bizonyos akusztikai igényeknek megfeleljenek. Lubman bebizonyította, hogy ezeknél a "szabadtéri színpadoknál" olyan visszhangjelenségek figyelhetők meg, amelyek a maják szent madarának, a quetzalnak rikoltására hasonlítanak.

Arról azonban ma sincs bizonyos tudásunk, hogy pontosan mikor és hogyan tűntek el Chichén Itza lakói, bár maradtak fenn maja feljegyzések arról, hogy 1221-ben polgárháború tört ki a félszigeten. Az üszkös épületmaradványokat feltáró régészek mindenesetre arra következtetnek, hogy nem békés körülmények közt szűnt meg birodalmi központ lenni az 1988-ban a világörökség részének [3] nyilvánított város.
Az Eiffel-torony
A szavazás állásáról március 15-én kiszivárogtatott részeredmény [3] szerint lehet még ugyan esélye Párizs szimbólumának, azonban jelenleg valahol a középmezőnyben szerénykedik Gustav Eiffel francia építészmérnök remekműve. Azt talán már előre látható, hogy igazságos, mindenki által egyöntetűen elfogadott eredményről nehezen lehet majd beszélni, hiszen ha Európa egyik (ha nem a) legszebb fővárosának jelképe, a XIX. század végének úttörő építménye nem kerül be a Csodák közé, az minden bizonnyal milliók elégedetlenségét váltja majd ki.
Aki Párizsba látogat - főképp ha először teszi ezt - az Eiffel-toronnyal való találkozást várja talán a legnagyobb izgalommal. A város rengeteg pontjáról látható, antennájával együtt 324 méter magas vasszerkezet nem is szokott csalódást okozni. Ahogy közeledünk felé, egyre többet mutat magából, a környékbeli szűk utcák végén ha feltűnik, ha csúcsa kibukkan a platánok lombjai közül, kicsit úgy érezni: a modern, nyugati világ közepe felé tartunk.
A torony alatt állva, felpillantva ez az érzés csak fokozódik, és kissé furcsállja is az ember, hogy miképp lehetett annak idején annyi ellenzője Eiffel tornyának. A hatalmas kilátó az 1889-es Párizsi Világkiállításra készült: az expó bejáratának, "diadalívének" szánták a francia forradalom százéves évfordulóján. Megépítése ellen Eiffel olyan híres kortársai tiltakoztak, mint Maupassant, Dumas, Gounod vagy Prudhomme, és eredetileg csak ideiglenes, húsz éves engedélyt adtak ki rá.
A terveket Émile Nouguier és Maurice Koechlin az Eiffel & Cie iroda két mérnöke készítette Stephen Sauvestre építész közreműködésével, Eiffel a tervek jóváhagyásával az építkezések kivitelezőjeként vált híressé, olyannyira hogy a torony az ő nevét kapta végül. Az Eiffel-torony építéséhez 1887. január 28-án fogtak hozzá, és pontosan két év, két hónap és öt nap múlva, a megadott határidőre készültek el vele. Ötven mérnök, építész és tervező készítette a részletes tervrajzokat - összesen 5300-at -, a helyszínen pedig kétszázötvenen irányították a munkákat.
- Hely: Párizs, Franciaország
- Épült: 1887-1889
- Tervezték: Émile Nouguier és Maurice Koechlin
- Funkció: kilátótorony
- Magassága: 300 méter (antenna nélkül)
- Anyaga: acél
- A fémszerkezet tömege: 7300 tonna
- Szegecsek száma: 2,5 millió
Az úttörőnek számító fémszerkezethez 7300 tonna tiszta acélt használtak fel, a 18 ezer fémdarabot 2,5 millió szegeccsel rögzítették egymáshoz, az építmény teljes tömege több mint tízezer tonna lett. Érdekességként jegyzik meg az építés történetéről, hogy a rendkívüli kockázat, a korábban sosem alkalmazott technológia ellenére, csupán egyetlen munkás vesztette életét a több mint háromszázból.
Mire elkészült, az Eiffel-torony 300 méter (körülbelül 75 emelet) magasba nyúlt, kora legmagasabb épületeként. Első emelete 54, második emelete 115, a harmadik 274 méter magasban van, az építményben 1710 lépcsőfok vezet a a harmadik kilátószintig, de több liftet is beépítettek a látogatók kényelmét szem előtt tartva. Egy anekdota szerint Gustav Eiffel, 1889. március 31-én, a felavatás napján azt írta egy hölgyvendég legyezőjére, hogy "a francia lobogó az egyetlen a világon, amelyiknek 300 méteres zászlórúdja van". A tornyot 1889. május 5-én nyitották meg hivatalosan a látogatók előtt.
Eiffel húsz évre kapta meg a torony fenntartására az engedélyt, az építmény 1909-ben Párizs tulajdonába került, és a tervek szerint ekkor lebontották volna. Az eltelt időben azonban nemcsak hogy népszerű lett a látogatók körében, de hasznát is vették a magas szerkezetnek: civil és katonai kommunikációs központtá vált, többek között rádió- majd televízióadókat szereltek fel a csúcsára - ezért végül a megtartása mellett döntöttek.
A lebontás ellen szólt a torony egyre növekvő népszerűsége, utólag is igazolva a döntés helyességét, csak a világkiállítás hat hónapja alatt kétmillió látogatót fogadott a torony. A látogatók száma még a következő évben is csaknem elérte a négyszázezret, "rendes működése" során 1947-ben haladta meg először az egymilliót, 1974-ben pedig már több mint hárommillióan keresték fel a ragyogó kilátást nyújtó tornyot. 1983-ban Jacqueline Drouillot asszony volt a százmilliomodik látogató, aki Mireille Matthieu énekesnőtől egy Citroen BX Diesel autót vehetett át meglepetésként. A torony kedveltségét jelzi, hogy az évtizedek alatt becenevet is kapott: ő Párizs Öreg Hölgye.

Ha a magasságát azóta már rengetegszer meg is haladták, a látogatók számát tekintve azonban az Eiffel-torony máig abszolút csúcstartó. A világ leglátogatottab építményét 2000-ben már több mint hatmillióan keresték fel, és most ismét megdőlt a látogatói rekord: a hivatalos honlapon [4] 2007 januárjában közzétett összesítés szerint pontosan 6 719 200 ember váltott jegyet 2006-ban a torony pénztárainál.
A 118 éves torony a Szajna-part építészeti együttesének részeként 1991 óta világörökségi [5] védettséget élvez.
A gízai piramisok
Az egyiptomi, és azon belül is a gizai piramisok közül csak Hufu (görögösen Kheopsz) fáraó nagy piramisát sorolta i.e. 200 körül az ókori világ hét csodája közé szidóni Antipatrosz, görög költő és utazó. Szemirámisz függőkertje, az alexandriai világítótorony, Pheidiász Zeusz-szobra, a rodoszi kolosszus, az efezoszi Artemisz templom és a halikarnasszoszi mauzóleum nem élték túl az évszázadok viharait, egyedül a Szahara északi pereme fölé tornyosuló, eredetileg 146,6 méter magas mészkőépítmény állta a sarat, hogy aztán építése után 4500 évvel ismét részese lehessen egy újabb hetes listának. Az ókori utazók méltán lehettek lenyűgözve a rég letűnt fáraók síremlékei láttán, Hufu szabályos gúlája egészen a kora középkorig a világ legmagasabb építménye volt.
Az új hét csoda listáját összeállító szavazáson a gízai piramisok már együtt szerepelnek, az i.e. 2600 és 2500 között épített három piramis (Hufu, Hafré és Menkauré, avagy görögösített nevükön Kheopsz, Khephrén és Mükerinosz fáraók síremlékei) együttese a március 15-én közzétett részeredmény [2] szerint feltehetőleg az új listán is rajta lesz, még ha az egyiptomi illetékesek rossz néven is veszik [3], hogy hazájuk jelképeit és az egyetlen megmaradt ókori csodát egyáltalán szerepeltetik egy ilyen megmérettetésen.
A három gízai piramis Memphis és a Halottak Városa [4] részeként 1979 óta részesül az UNESCO világörökségi védelmében. A védett komplexumba tartoznak még többek között a nagy piramisok halotti templomai, és természetesen fontos és meghatározó része az egésznek a Nagy Szfinx, illetve több kisebb piramis, így Hotepheresz, Merititesz és Henutszen királynék piramisa is.
A kairói múzeumtól 12 kilométerre délnyugatra, a sivatag homokdűnéinek szomszédságában lévő, három gúla szinte egy egyenesre esik: északkeletről délnyugat felé nagyság szerint csökkenő sorban helyezkedik el Hufu, Hafré és Menkauré sírboltja. Érdekes a jelenség, hogy a három közül mégis a középső - Hafré pramisa - látszik a legnagyobbnak, azt ugyanis egy kisebb dombra építették, valamint oldalai meredekebben törnek az ég felé.
A három rendkívüli mészkőépítmény az ókori egyiptomi civilizáció lenyűgöző - és egyben felfoghatatlanul magas szintű - matematikai, mérnöki és építészeti tudását testesítette meg. A fáraóknak sírboltul szolgáló építmények, az Óbirodalom fővárosának, Memphisnek fontosságát, Alsó- és Felső-Egyiptom egységét, a fáraók III. és IV. dinasztiáinak hatalmát és a Menny és a Föld közti kapcsolódást, Hórusz isten mindenhatóságát hirdették.
Sokat tudunk és sokat nem tudunk ezekről vörös bőrű emberekről és kultúrájukról, és ugyanígy rejtélyek övezik az általuk emelt építményeket is, a legkönnyebben talán a számok felől lehet megfoghatóvá tenni az egyiptomi piramisok egyedülállóságát. A gízai piramisok több mint ötmillió, szabályos téglaformára faragott, hatalmas mészkőtömbből állnak, a legnagyobb közülük Hufu piramisa, építéséhez körülbelül 2,4 millió kőtömböt kellett kifaragni és valahogy a helyszínre szállítani. A nagy piramis 6,4 millió tonnát nyom, azaz egy több mint hatmilliárd - 6 400 000 000 - kilogrammos, 146 méter (ötven emelet) magas, mértanilag szabályos kőgúláról beszélünk, ha még hatásvadászabbak akarunk lenni.
- Hely: Gíza, Egyiptom
- Épült: i.e. 2600-2500
- Építtették: Hufu, Hafré, Menkauré
- Funkció: sírbolt
- Magasság: a legnagyobb Hufu piramisa, 138,8 méter (eredetileg: 146,6 m)
- Anyaga: mészkő
- Tömege: Hufu piramisa 6,4 millió tonna (2,4 millió mészkőtömb)
Hérodotosz történetírásából tudjuk - és ez az egyiptológus történészek által elfogadott tény -, hogy Hufu fáraó (i.e. 2551-2528) síremlékének építése hozzávetőlegesen húsz évig tartott, azaz uralkodása idejét csaknem kitöltötte a piramis építtetése, amibe rögtön apja, Snofru fáraó halála után bele is vágott. A nagy piramis tervezőjeként, Hemont, Hufu hadvezérét tartják számon. Hérodotosz feljegyzései szerint az előkészítő munkák tíz évig tartottak, a piramis felépítésén pedig százezer munkás dolgozott. A sírkamrát rejtő kőgúlát simára csiszolt, hófehér mészkőlapokkal burkolták be, a tűző afrikai napsütésben valószínűleg messzire látható volt csillogása.
Azt viszont - a többféle feltételezés és elmélet ellenére - továbbra sem tudjuk kétséget kizáróan, hogy ennyi idő alatt pontosan miképp voltak képesek az ókori egyiptomiak és rabszolgáik fölépíteni (bár tény, hogy pártpolitika és hivatali bürökrácia nem nehezítette a dolgukat). A fentiekben említett számokat - 20 év építési idő, 2,4 millió kőtömb - egybevetve arra jutunk, hogy Hufu piramisát óránkénti 33 kőtömbös sebességgel építették. Az építési módokat mérlegelő elméletek (rámpás, görgős, szélenergiás elgondolások) egyike sem ad magyarázatot arra, miképp tudtak a fáraó rabszolgái kétpercenként a helyére illeszteni egy-egy két és fél tonnás kőtömböt. (Még ha a legújabb számításokat is vesszük alapul, amik szerint csupán negyedannyi, azaz körülbelül 600 ezer kőtömbből áll a nagy piramis, akkor is napi 81 tömböt kellett helyére illeszteni a modern emelőket és darukat, illetve szállítóeszközöket nélkülöző munkásoknak, a piramis talpától egészen a 140 méteres magasságig.)

A legújabb korban divatos elméletek szerint a sok rejtélyre az a magyarázat, hogy nem is síremlékekről van szó, hanem csillagászati megfigyelőpontokról, vagy egy rég letűnt civilizáció kultuszhelyeiről, sőt sokak szerint a földönkívülieknek köszönheti az emberiség a gízai piramisokat. Ezekre ugyanúgy nincs megdönthetetlen bizonyíték, mint arra sem, hogy egy pár évtizedig uralkodó ókori király egymaga hogyan lehetett képes országa és népe erőforrásait egy mindörökkön tartó páratlan síremlék emelésébe ölni.
A Húsvét-sziget szobrai
Egyáltalán nem túlzás elszigeteltségről beszélni: a csaknem szabályos háromszög alakú, 163 négyzetkilométeres szigeten a civilizáció az óceán közepén, távol minden nagyobb emberlakta területtől alakult ki. A sziget Chile partjaitól 3600 kilométerre nyugatra, Perutól 3900 kilométerre, Mexikótól 5700 kilométerre, Hawaiitól 7900 kilométerre, Tahititől 4050 kilométerre, Új-Zélandtól 6800 kilométerre fekszik, legközelebb a Pitcairn-szigetek vannak csekély 2075 kilométerre a szigettől nyugatra.
Az őslakosok nyelvén Rapa Nui, azaz a Világ Köldöke névvel illetett szigetet 1722-ben, húsvét vasárnapján fedezte fel Jacob Roggeveen, holland tengernagy, az európai köztudatba ezért vonult be Húsvét-sziget néven a polinézek lakta vulkanikus földdarab.
Tehát a feljegyzések szerint a holland admirális lehetett az első felfedező, aki csodálattal vegyes megdöbbenéssel nézhetett farkasszemet a sziget partvonalán sorjázó, jól megtermett kőszobrokkal, a helyiek nyelvén moai-okkal (ejtds: moáj). A Roggeveen látogatása óta eltelt háromszáz évben azonban vajmi keveset tudtak meg a tudósok a tökéletes izolációban kialakult kultúráról és a rejtélyes szobrokról, de talán pont emiatt igazán csodás a jelenség.
Elméletek persze vannak arra nézvést, hogy miképp alakulhatott ki a mítikus környezet a magányos szigeten. A kutatók valószínűnek tartják, hogy polinézek találtak rá a negyedik században a szigetre, és le is telepedtek a természeti erőforrásokban akkor még bővelkedő földdarabon, létrehozva egy erőteljes, eredetiségében különleges, külső hatásoktól teljesen mentes és képzelőerőben gazdag kultúrát.
A moai szobrokat és a kultuszhoz kapcsolódó szentélyeket egy viszonylag rövid, de intenzív periódusban kezdték felállítani a sziget lakói valamikor 1100 és 1600 között. Jelenleg 887 kész vagy félkész húsvét-szigeti óriásszobrot tartanak számon a kutatók, de időről időre találnak újabb, főként befejezetlen szobrokat, a tényleges számuk elérheti, sőt meghaladhatja az ezret is.
A sziget kialakulásáért három rég kihunyt vulkán, a Poike, a Terevaka és a Rano Kau a felelős, a több méter magas szobrokat a Rano Raraku néven emlegetett bányában faragták ki vulkáni kőzetből. A szobrokat többnyire egy darabból faragták, bár vannak köztük olyanok, amelyeknek fejére kalapszerű, pukaunak nevezett vöröses kőböl kialakított korongot helyeztek. A szobrok mindegyike több tíz tonnát nyom, a legnagyobb, még álló moai - a Paro néven ismert szobor - tíz méter magas és körülbelül nyolcvantonnás, kitesz tehát két T-72-es tankot is. A befejezetlen szobrok közt találtak a kutatók egy olyan darabot, ami kész állapotban 21 méteres és körülbelül 270 tonnás lett volna.
A felületes ismeretekkel ellentétben a moai-ok nemcsak fejből állnak, hanem testük is van, bár tény, hogy közülük soknak csak a fejrésze áll ki a földből. A hatalmas szobrokat arccal a sziget belseje felé állították fel, a felfedezők csupán egyetlen ponton találtak a nyílt vizek felé tekintő moai-okat. A szobrok szemeit eredetileg korrallal rakták ki, egy ily módon restaurált szobor tanúsága szerint meglehetősen szuggesztív kifejezést kölcsönöztek ezzel a sziklaarcoknak.
- Hely: Húsvét-sziget, Chile
- Korszak: 1100-1600 körül
- Alkotók: feltehetően polinézek
- Funkció: feltehetően vallási
- Anyaga: vulkáni kőzet
- Mennyiség: csaknem 900 darab
- Magasság: 10 méter
- Tömege: a legnehezebb moai kb. 80 tonnás
Arra, hogy miért is állították a szobrokat szintén csak feltételezések vannak, és bár találtak a régészek hieroglifákkal teli fatáblácskákat a szigeten, a rongorongonak elnevezett írást idáig nem sikerült minden kétséget kizáróan megfejteni. A legelterjedtebb vélekedés szerint őseik, nagyapáik, apáik emlékére állították a szobrokat a helybéli családok, de elképzelhető, hogy még élő, vagy épp elhunyt nagyhatalmú törzsfőnökök tiszteletére is készültek ilyen szobrok. A szobrászati munkát feltehetően egy külön kaszt, a nagy megbecsültségnek örvendő kőfaragómesterek végezték.
Hogy miképp kerültek a bánya közelében kifaragott szobrok a jókora távolságokra lévő partvonalra? A kezdetleges eszközökkel bíró őslakosok feltehetőleg a pálmafák törzseit használták görgőkként, és édeskrumpliból készítettek súrlódáscsökkentő masszát, így vonszolva kilométereken át a hatalmas monolitokat leendő helyükre. A mondák szerint a szellemi erőktől vezérelt szobrok saját lábukon sétáltak az ahunak nevezett, szintén kőből készült platformokra, amik elkészítése gyakran több erőforrást és követ igényelt, mint a rájuk került szobor maga.

A virágzó szoborkészítési tradíció a jelek szerint felemésztette a sziget és lakói erőforrásait, az évszázadok alatt eltűntek a pálmaerdők, és kopár szikladarabbá lett Rapa Nui. A több száz, évekig készülő szobor felzabálta az őket teremtő civilizációt, ami a kutatók szerint száz évvel Roggeveen érkezése előtt omlott össze, a szájhagyomány szerint az éhezéstől sújtott, túlnépesedett és lelakott szigeten ekkorra már a kannibalizmus sem volt ritka. A több száz befejezetlen szobor arra utal, hogy a szigeten kialakult társadalom rendkívül gyorsan tűnt el.
A szigetre látogatók jelenleg ötven helyreállított moait nézhetnek meg a sziget hat különböző pontján. Bár a pár ezer helybéli fő megélhetési forrása az idegenforgalomból adódik, ennek ellenére nem nézik jó szemmel a régészek munkáját. Az őslakosok leszármazottai attól tartanak, hogy az évente ideérkező több tízezer turista Disneyland-et csinál a szentként tisztelt, világörökségi védettségű [2] szobrok szigetéből.
A római Colosseum
A katolikus hagyományoknak megfelelően ezúttal is a Colosseumnál kezdte meg XVI. Benedek pápa Nagypénteken este a Keresztúti Ájtatosságot, apostoli áldását adva az ókori épület impozáns maradványainál egybegyűlt több tízezer hívőre. A húsvéti szertartássorozat részeként a pápa egy keresztet körbehordozva emlékezteti a világ katolikusait a hatalmas amfiteátrumban hitükért mártírhalált halt keresztényekre. Hogy miképp lett a római birodalom kolosszális jelképéből a húsvéti liturgia egyik állomása? A császársággal kezdődött minden.
Nem túlzás azt állítani, hogy a Róma történelmi városmagjának részeként UNESCO-védelemben [2] részesülő Colosseum (olaszul: Colosseo) minden sportaréna őse. A gladiátorküzdelmek és állatviadalok számára épített amfiteátrum a római birodalom "cirkuszt és kenyeret a népnek" elvű politikájának köszönheti a létét, építését Vespasianus császár parancsára kezdték meg a Forum Romanum tengelyének délkeleti végén és tíz évvel később, Titusz császársága idején, i.sz. 80 körül fejezték be.
A Római Birodalom erejét is hirdető, építészetileg úttörő építményt eredetileg Flaviuszok amfiteátrumának (Amphitheatrum Flavium) nevezték - a Flavius-házbeli császárok után -, később kapta csak a Colosseum nevet. Egyes források szerint egyszerűen a hatalmas méretekre utaló görög kolossos szóból adódott az új név, mások szerint Néró császár közelben álló - a középkorban eltűnt - szoborkolosszusáról ragadt át az elnevezés.
Az ellipszis alaprajzú épület fénykorában minden idők leghatalmasabb, 50 ezer - más források szerint 80 ezer - néző befogadására képes színháza volt, de a filmekből, regényekből leginkább mint nagyszabású gladiátor- illetve állatviadalok helyszínét ismerhetjük meg (és persze itt csapott össze [3] Bruce Lee Chuck Norris-szal a Sárkány útja [4] című filmben, de ez egy másik történet). A gladiátorok küzdelmei egészen az V. századig tartottak, bevonva a római polgárok szórakoztatásába a keresztényüldözések elszenvedőit is.
Az épületnek körülbel egyharmada maradt meg az évszázadok során, a középkorban földrengések pusztították, majd a rómaiak kőbányának használták palotáikhoz, házaikhoz (csak XIV. Benedek pápa állította meg a bontást az 1700-as évek közepén). A megmaradt részekből jól látható, hogy az épület föld alatti és föld feletti részre oszlott. A föld alatti részben voltak a gladiátorok cellái, a vadállatok ketrecei, a süllyesztők és egyéb gépezetek a színpadi díszletek mozgatásához. A föld feletti rész négyszintes volt: az első szint dór, a második ión, a harmadik korintuszi féloszlopokkal díszített bolthajtásos, árkádos emelet volt, a negyedik szintet korintuszi falpillérek és ablakok tagolták.
A mai stadionokhoz hasonlóan a legalsó, küzdőtérhez közelebbi szintek voltak a császár, a szenátorok és a nemesek számára fenntartott szektorok, míg a magasabb részen foglalhattak helyet polgárok, fölöttük pedig a szegényebb rómaiak. A legfelső, fából készült szinten az alsóbb osztályokból származó nőknek tartottak fenn állóhelyeket.
- Hely: Róma, Olaszország
- Épült: i.sz. 70-től 80-ig
- Tervezte: ismeretlen építész
- Funkció: színház, aréna, stadion
- Anyaga: travertin mészkő, tégla
- Felhasznált mészkőmennyiség: 100 ezer köbméter
- Magasság: 48 méter
- Hosszúság: 188 méter
- Szélesség: 156 méter
A tervezők a szórakoztatást tartották szem előtt amikor az ellipszis forma mellett döntöttek: homokkal felszórt porondon küzdő gladiátorok így nem választhatták azt a taktikát, hogy visszavonulnak valamelyik sarokba és hátukat, oldalukat biztonságban tudva így védik ki a támadásokat, hanem folyamatos mozgásra és harcra kényszerültek az íves térben. A kör alakkal szemben pedig az az előnye volt az ovális színpadnak, hogy a nézők közelebb tudtak elhelyezkedni az ott zajló akciókhoz.
A Colosseum egyik különlegességéről a máig megmaradt csatornák árulkodnak: az erre szolgáló alagutakon vízzel tudták árasztani a földszintet és az így kialakított mesterséges színpadi tavon hajócsaták bemutatásával, neves tengeri ütközetek felelevenítésével szórakoztatták a nagyérdeműt.

A faborítású porondot két helyen lehetett elhagyni: a nyugati oldalon nyílt a Győztesek ajtaja, amin a gladiátorok és a vadállatok léptek be a küzdőtérre, keleten pedig a porta Libitinensis ásított, amin a vesztesek holttesteit vitték ki (a kijárat nevét Labitiniának, a halál istennőjének köszönheti). Hogy hitükhöz ragaszkodó keresztényeket is végeztek volna ki a Colosseumban, nem tudni igazán bizonyosan. Erre utaló megjegyzések ugyanis csak a XVI. századtól jelennek meg az egyházi írásokban és a XVII. században válik meggyőződéssé, hogy a római birodalom legnagyobb stadionjában keresztények haltak mártírhalált. A végül szent helynek nyilvánított Colosseum ennek köszönheti jelenlegi szerepét a húsvéti szertartásokban.
A Kreml és a Vörös tér
A Kreml és a Vörös tér 1990 óta élvezi az UNESCO világörökségi védelmét [2] - elsőként az orosz építészeti remekművek közül. A védelem indokolt: Moszkva és Oroszország történelme, azaz a világ legnagyobb országának léte egybeforr a Kremllel. A Kreml első építtetőjeként Jurij Dolgorukij szuzdali fejedelmet tartják számon, aki 1156-ban alakított ki rezidenciát a Moszkva- és a Nyeglinnaja-folyók közti csücsökben, a Borovickij dombon. (A "kreml" szóval eredetileg az orosz városok fellegvárait jelölték.)
A Kreml faerődje a XIV. századig állt a folyóparti dombon, közben 1237-ben a mongol hódítók felégették és csak 1339-ben építették újjá tölgygerendákból. Az első, fehér terméskőből rakott falakat és tornyokat 1367-1368 között emelték, majd 1485-1495 között kiváló orosz és külföldi építészek tervei alapján teljesen átépítették az erődöt és a vörös téglafalakkal ekkor kapta meg jelenleg is ismert méreteit és formáját. A moszkvai hercegség megerősödésétől fogva az orosz állam uralkodói és az orosz ortodox egyház vezetői igazán ki sem mozdultak a Kreml falai közül.
A Kreml 28 hektáros, háromszög alakú területén több építészeti remekmű is található, a templomok és paloták együttese egyedülálló kulturális értéket képvisel. A délnyugati sarokban állnak a legrégebbiek, a moszkvai hercegség 1263-as megalapításától számítható az itt összpontosuló egyházi és világi hatalom. Az 1485-1495 között véglelegesített falakat öt kapu és 29 torony, illetve bástya tagolja, a saroktornyok alakjukkal és méretükkel is kiemelkednek ezek közül. A csipkézett tetejű fal 2,2 kilométer hosszú, a legalacsonyabb szakaszon is öt méter magas, míg van ahol eléri a 19 méteres magasságot is. Szélessége hasonlóképp változó: 3,5 és 6,5 méter között ingadozik.
A Kreml hatása nemcsak az orosz történelemre de az orosz építészetre is világosan kimutatható. Az itáliai reneszánsz mesterek előszeretettel dolgoztak a Kreml falain belül, a kezük nyomán keleti és nyugati hagyományok ötvöződtek lenyűgöző szépségben. A XV. század végére Moszkva és a Kreml az egységesülő orosz állam központjává vált, a cárok Bizánc és Róma örököseként tekintettek rá, miután Konstantinápoly 1453-as elestével az Ázsiával szomszédos európai végeken Moszkva maradt a kereszténység utolsó bástyája.
A XVIII. század elején a Moszkvától berzenkedő I. Péter cár elköltöztette a birodalom fővárosát Szentpétervárra, azonban a cári tradíciók egy része továbbra is Moszkvához kötődött: például itt koronázták meg ezután is az uralkodókat, és a Kreml maradt a hivatalos cári rezidencia egészen 1917-ig, az októberi szocialista forradalomig. A szovjet kormány ekkor állította vissza Moszkva fővárosi rangját, a Kreml pedig a kommunista párt főtitkárainak és a legmagasabb állami szerveknek lett otthona.
A nemzetközi kommunizmus jelképévé váló Kremlben nem fogták vissza magukat a cári Oroszországot mindenestől eltörölni akaró bolsevikek, több évszázados kolostorokat, templomokat és palotákat romboltak le, hogy 1961-ben felépülhessen a Kongresszusi palota. A területet 1955-ben nyitották meg a nagyközönség előtt, 1961 óta múzeumként is működik a Kreml. A hely története a Szovjetúnió összeomlásával vett újabb fordulatot, 1992-től az orosz föderáció elnöke - jelenleg Vlagyimir Putyin - a főnök a téglafalak közt.
A Kreml leghíresebb tornyai - a Pietro Antonio Solari tervezte Szpasszkaja- és Nyikolszkaja-tornyok - a Vörös térrel forrasztják egybe a Kremlt. A tér maga csaknem 75 ezer négyzetméteres és igen szoros egységben áll a Kremllel, illetve annak keleti falával. Gyakran hivatkoznak úgy rá, mint egész Oroszország központi terére, mivel Moszkva fő útjai innen sugároznak ki az ország minden irányába, hogy a városhatárokon kívül országutakká válva kössék össze a fővárost a végtelen orosz vidékkel. A tér nevében eredetileg nem a Kreml téglavöröse, vagy a kommunizmus szimbolikus színe jelenik meg, hanem a tér végében álló Blazsennij-székesegyház szépségét leíró jelző, a krasznaja - gyönyörű, vörös - szó második jelentése ment át a köztudatba és ragadt végül az egész térre.
- Hely: Moszkva, Oroszország
- Épült: 1156-tól
- Terület: a Kreml 28 hektár, a Vörös tér 7,5 hektár
A Vörös tér nem csak az oroszoké, szinte mindenkinek megvannak a maga élénk emlékei róla - akár járt már Moszkvában, akár nem. A jellegzetes kőborításon a szovjet állami ünnepeken felvonuló katonák, a lassú tempóban elvontatott hadászati rakéták, a fekete nyitott autóból seregszemlét tartó katonai vezetők, a tribünről integető főtitkárok, a hétköznapokon a Lenin-mauzóleum [3] előtt kígyózó sorok, vagy akár a szovjet légvédelmet kijátszó német pilóta landoló Cessnája - valami biztosan bevillan, ha szóba kerül a világhatalmi központ.
Egyvalami még egész biztosan felrémlik: a tér déli végében magasodik Moszkva egyik jelképe, a Vaszilij Blazsennij-székesegyház, amit annak ellenére, hogy a falakon kívül áll, a Kreml részeként szoktak emlegetni. A jellegzetes, nyolc színes hagymakupolát hordozó templom az ortodox templomépítészet egyik - ha nem a - legcsodálatosabb remeke, amely Oroszország Európa és Ázsia között elfoglalt különleges pozícióját is szimbolizálja. Eredetileg egy templompáros egyik tagja volt, de "testvérét", az 1633-ban épült katedrálist az 1930-as évek egyházellenes viharai elsöpörték.

A tatárok felett aratott győzelem emlékére épült templom kompozícióját tekintve egyedülálló remekmű: az 57 méter magas sátortetős központi templomot nyolc kisebb, egymástól teljesen különböző, hagymakupolás templomocska veszi körül. A templomot Posztnyik Jakovlev tervezte, a legenda szerint IV. "Rettegett" Iván megvakíttatta a mestert, hogy soha, sehol máshol ne épülhessen még egy ilyen gyönyörű templom. Igaz, vagy sem a legenda, a páratlan épület most a világ új hét csodája közé emelkedhet.
A Kiyomizu templom
A kiotói templomok és paloták több mint ezer éves múltra tekintenek vissza, Japán történelmében betöltött kulcsszerepük miatt 1994-ben világörökségi védettséget kaptak. A buddhista Kiyomizu templom, a császári város legismertebb látványossága, a régi Kioto egyik történelmi jelentőségű műemlékeként része ennek a páratlan építészeti és vallási együttesnek.
Időszámításunk szerint 800 körül épült (egyes források szerint 798-ban, mások szerint 778-ban) és mint Kiotó sok temploma, a Kiyomizu templom is többször megsemmisült az évszázadok háborúskodásaiban. Jelenleg látható formájában több mint 470 éve óta magasodik a város fölé, a Kiotó keleti peremén hullámzó dombok egyikén.
A templom neve egész pontosan Kiyomizu-dera, azaz a "Tiszta víz temploma", és tulajdonképpen nem is egy templomról van szó, hanem 16 szentélyt neveznek összefoglaló néven így, noha általában közülük a legnagyobbra, az Otowasan templomra gondolnak az esetek többségében.
Az első szentélyt egy buddhista pap, Enchin építette itt (a Kiyomizu egyébként a buddhizmus egyik legrégebb ágának, a Hossónak otthona). A legenda szerint a papnak volt egy látomása, hogy a Yodo-folyó forrásánál tiszta vizet talál. Amikor elindult megkeresni az álmában látott, a sziklák közül lezúduló aranyló patakot, egy öregemberrel találkozott. Az öreg - aki egy fatörzsön üldögélt - elmesélte Enchinnek, hogy az utóbbi kétszáz évet Kannonhoz, a könyörületesség 11 arcú és ezerkarú istenéhez imádkozva töltötte. Az öreg azt kérte Enchintől, hogy vegye át a helyét, míg ő elindul egy zarándoklatra. A fiatal papnak búcsúzóul azt mondta, hogy a korábban ülőhelyéül szolgáló fatörzs kiváló alapanyaga lenne egy Kannon képmásnak. Enchin azonban hiába várta az öreg visszatértét. Keresésére indult, de a közeli hegy csúcsán csak egy pár lábbelit talált. Ekkor jött rá, hogy az öreg maga Kannon volt és hogy visszatért az egekbe.
Amikor Kammu, az ötvenedik japán császár 794-ben Kiotóba költöztette a fővárost, egyik tábornokának, Sakanoue Tamuramaronak adta a tróntermet szolgálataiért cserébe. Tamuramaro aki szintén Kannonnak volt híve, Enchinnek adományozta a tróntermet, hogy legyen az a szentély fő terme. A bámulatos precizitással és mérnöki tudással felépített faszerkezetes épületeket a következő évszázadokban többször is elemésztette a tűz, de mindannyiszor újjáépítették. Az itt található szentélyek többségét 1631-1633 között alkották újra Tokugawa Iemitsu sógun parancsára, a fő terem tetőzete ciprusfából készült, visszautalva ezzel arra, hogy eredetileg az épület a császár trónterme volt.
- Hely: Kioto, Japán
- Épült: i.sz. 800 körül
- újraépült: i.sz. 1631-1633 között
- Funkció: szentély
- Anyaga: zömmel fa
A "Tiszta víz temploma" név a templomegyüttes területén található három forrásra utal, a helybéliek hite szerint aki iszik a kis vízesések vizéből, az részesül a templom istenségének áldásaiból - többek között egészséget és hosszú életet remélnek az ide elzarándoklók.
A központi épület különlegessége a domb alatti mélység fölé épített terasz, a Kiyomizu no butai, ahonnan lélegzetelállító látvány nyílik Kiotóra, különösen tavasszal és ősszel, amikor a környező erdők ezer színbe öltöznek. A teraszt 139 gerendapillér tartja, és az alatta lévő 13 méteres mélységgel kapcsolatban van egy Edó korszakból eredő hiedelem, ami szerint ha valaki innen leugorva túléli a zuhanást, akkor teljesül a leghőbb kívánsága. Az Edó kor történetírói több mint kétszáz ugrást jegyeztek fel, a magukat levető zarándokok négyötöde túlélte a zuhanást.

Bár a lentebb burjánzó növényzet elvileg ma is jó esélyt adna a túlélésre, napjainkban szigorúan tilos az ugrás. Az ide látogatók a halálugrás helyett beérhetik egy másik hiedelem felelevenítésével. A szerelem istenének szentelt Jishu templom előtt van két szikla, egymástól jó pár méter távolságra. Aki becsukott szemmel eltalál az egyiktől a másikig, az a mítosz szerint megtalálja az igaz szerelmet az életben.
Machu Picchu romvárosa
Az UNESCO lassan negyedszázada, 1983 óta tartja számon a világörökség részeként az 1911-ben felfedezett, tengerszint felett 2430 méteren elterülő, több mint ötszáz éves inka várost. Peruban, a Vilcanota-folyó bal partján, Urubamba tartomány Machu Picchu-i kerületében, Cusco városától 70 kilométerre északnyugatra, a gazdag flórájú és faunájú trópusi erdő közepén, lélegzetelállító szépségű tájban bújik meg az inka birodalom legkáprázatosabb urbánus teljesítménye.
A 13 négyzetkilométeres területen mindenütt, ameddig a szem ellát, hihetetlen precizitással faragott és illesztett kövekből rakott hatalmas falak, teraszok, csatornák, utak és rámpák, szinte az az érzése az ide látogatónak, hogy az évszázadokkal ezelőtt a felülmúlhatatlan szépségű környéket felfedező indiánok közvetlenül a hegy meredek lejtőiből vájták volna le a felesleget, hogy aztán lenyűgöző felhővárosukban boldogan éljenek, napistenüket, Intit imádva, míg ki nem irtották őket.
A szakértők úgy tartják, hogy a Machu Picchu - Öreg Hegy, Machu Piqchu kecsua kifejezésből - néven emlegetett várost az 1440 körül alapította Pacsakutek (Pachacútec Yupanqui, "Ő Aki Visszatért A Földre"), az inka birodalom királya. A történelmi töredékekből annyi szűrhető le, hogy az inkák kevesebb mint száz évig lakták gyönyörű városukat, három emberöltő múltán, körülbelül Pizzaro 1532-es hódításakor tűntek el, bár egyes feljegyzések a hódítók által behurcolt himlőt nevezik meg fő ellenségként, mint ami hamarabb végzett a lakossággal a spanyol fegyvereknél.
A kísértetvárosról évszázadokig csak a helybéliek tudtak, az Andokban bolyongó dél-amerikai indiánok olykor menedéknek használták az elhagyott épületeket. A világ figyelme 1911-ben fordult csodálkozástól tágra nyílt szemmel a rejtélyes perui helyszín felé. Hiram Bingham amerikai archeológus ekkor számolt be arról, hogy megtalálta a várost, amiről csak kósza feljegyzések voltak eddig a gyarmatosítás korabeli dokumentumokban és térképeken, illetve más felfedezők feljegyzéseiben.
Sokáig csak találgatták a kutatók, hogy mi a titka a különleges városnak. Csaknem száz évvel a felfedezése után egyes feltételezések szerint elég bizonyíték van arra, hogy nem igazi városról van szó: Machu Picchut - csakúgy, mint a fáraók az egyiptomi piramisokat - Pacsakutek király pazar temetkezési helynek szánta. Bizonyos régészeti leletek, illetve korabeli feljegyzések ugyanis arról árulkodnak, hogy arannyal borított, mauzóleum-jellegű épületek álltak a területen.
- Hely: Peru
- Kor: XV.-XVI. század
- Építtette: Pacsakutek király
- Alkotók: inkák
- Anyaga: kő
- Terület: 13 négyzetkilométer
- Magasság: 2430 méter
Mások szerint az inka nemesség üdülőhelynek használta az itteni épületeket, miképp a tehetős ókori rómaiak villákat építettek, hogy kipihenjék a dolgos hétköznapok fáradalmait. Megint mások szerint az inka birodalom közigazgatási központja volt, és egyben az inka arisztokrácia menedéke is, ha támadás érte az országot.
A leletek mindenestre arról tanúskodnak, hogy időszakos vallási és csillagászati szerepe is volt a helynek. A kutatók egy nagy palotát és több templomnak tűnő épületet találtak. A szakértők szerint a fennmaradt falakból kiszámolható, hogy legfeljebb körülbelül 750 ember élhetett a fellegvárosban egy időben. Az esős évszakban feltehetőleg még ennél is kevesebben lakták, ha pedig éppen egy nemes sem tartózkodott a városban, akkor szinte alig lézengtek a kőutcákon azt emberek.
Annyit biztosan tudni, hogy a városhoz hatalmas mezőgazdasági területek is tartoztak, a földeken haszonnövényként kukoricát és kokacserjét termesztettek, ezek mellett dísznövényeket is neveltek, a botanikusok több száz fajta orchideát számoltak össze a környéken. A mai értelemben vett írást és olvasást nem ismerő inkák zsinórokkal, úgynevezett kipukkal boldogultak, ha adatokat kellett rögzíteni: a csomóírás - azaz a különböző színű, változatos módokon csomózott madzagok - révén tartották számon a termést, a naptári eseményeket, a népességet.

A város építésének részletei azonban jócskán a múlt ködébe vésznek. A kereket és a habarcsot nem ismerő, fémeszközöket nem használó inkák egészen különleges építési módszereket dolgozhattak ki a kétezer méteres magasságban felépítendő városhoz. Hogy mi volt a módszer, az máig titok, a területen békésen legelésző lámák hallgatnak.
A Megváltó Krisztus szobra
A XIX. század közepén jutott eszébe egy Rio de Janeiro-i katolikus papnak - név szerint Dom Pedro Maria Bossnak - hogy építeni kellene egy, a városra letekintő hatalmas Jézus-szobrot a Corcovado-hegy gránittömbjére. A pap a vallási emlékmű kivitelezéséhez a portugál izabella hercegnőtől kért anyagi segítséget, de az európai arisztokrata nem látott fantáziát az ötletben, ami aztán 1889-ben, a Brazil Köztársaság kikiáltásakor - és az állam és az egyház szétválasztásakor - jó időre feledésbe is merült.
A tervet 1921-ben melegítette fel a Rio de Janeiro-i főegyházmegye, az apropót az ország függetlenségének százéves évfordulója adta. Az egyház megrendezte az országos Emlékműhetet, hogy Brazília lakosaitól adományokat gyűjtsenek a messziről is jól érzékelhető tereptárgy felépítéséhez. Több elképzelés is volt, hogyan nézzen ki a szobor, végül a széttárt karjaival keresztet formáló változatot fogadták el.
A terveket egy francia szobrász, Paul Landowski alkotta, a 8 méteres talapzaton álló, 30 méter magas szobor felépítését egy helyi mérnök, Heitor da Silva Costa irányította. A szobor ujjbegyei közti távolság megegyezik az alak magasságával: a riói Jézus ölelése pontosan 30 méteres. A századelő rendkívül népszerű, mindent átható art deco stílusában fogant szobor öt évig készült. A fő szerkezeti elemeket vasbetonból öntötték, a külső borítás könnyen tisztítható, az időjárás viszontagságait jól bíró, könnyen megmunkálható zsírkőből készült.
A kivitelezésben fontos szerepet játszott a 710 méter magas hegyre felvezető vasút, a szobor építtetőinek ez az egy lehetőségük volt a hatalmas elemek helyszínre szállítására. A Megváltó Krisztus (portugálul: Cristo Redentor) 1145 tonnás szobra 1931-re készült el, október 12-én avatták föl.
- Hely: Rio de Janeiro, Brazília
- Épült: 1926-1931
- Tervezte: Paul Landowski
- Anyaga: vasbeton és zsírkő
- Magasság: 30 méter
- Tömege: 1145 tonna
Az eseményt kissé beárnyékolta, hogy nem sikerült a díszkivilágítást megfelelően bekapcsolni. A szervezők azt szerették volna, ha a rádiózás olasz úttörője, Marconi küld jelet nápolyi jachtjáról. A rossz időjárás miatt azonban nem volt elég erős a rádiójel, így a hegyen tartózkodó munkásoknak kellett végül a kapcsolókat elfordítaniuk.
A világ egyik legismertebb szobra több mint 75 éve áll már a Tijuca Erdei Nemzeti Parkban, ezalatt keresztény szimbólumból a hatmilliós Rió jelképévé vált, széttárt karjaival a brazil emberek nyíltszívűségét, kedvességét, jóságát hirdeti. Hatása túlnyúlik Brazília határain: a riói szobor ihlette a lisszaboni Cristo-Rei (Krisztus király) szobrot, a portugál fővárosra tekintő, hasonlóan széttárt karú alkotást 1959-ben emelték - állítólag a két szobor arccal egymás felé fordul.

Kétezerben nagyszabású munkák kezdődtek az emlékművön, többek között felújították és megtisztították, új világítási rendszert szereltek fel, és katódos korrózióvédelmet is kapott. 2001-ben kibővítették a vasútállomást, és fejlesztették az infrastruktúrát is. 2006-ban, a szobor 75. születésnapján egy kápolnát szenteltek fel a tövében, azóta keresztelőket és mennyegzőket is tarthatnak a katolikusok az üdvözlő karok védelmében.

A Corcovado-hegyre legegyszerűbben a több mint százéves vasúttal lehet feljutni. A húszperces vonatozás után még 222 lépcsőfokot kell megtenni a szobor talapzatánál lévő kilátóteraszig, hogy a Dél-Amerika legszebb városának tartott Rió panorámájában gyönyörködhessen a látogató. A lustábbak (és persze a mozgáskorlátozottak) használhatják a 2002-ben épített lifteket és mozgólépcsőket.
A kínai Nagy Fal
Tizenhét tartományban, illetve régióban, Belső Mongóliától Pekingen át a tengerig húzódik a világ legnagyobb - pontosabban: leghosszabb - építménye. Az ázsiai ország legismertebb szimbóluma, az ókortól mostanáig megszakítás nélkül létező Kína időszámítás előtt kétszáz évvel létrehozott védelmi vonala vitathatatlanul a világ egyik leglenyűgözőbb civilizációs teljesítménye, ráadásul építészeti jelentősége sem törpül el történelmi és stratégiai fontossága mellett.
Csin Si Huang-ti, az egyesített Kína első császára körülbelül i.e. 220-ban, a mongol hordák, nomád törzsek elleni védekezésül rendelte el a már meglévő - i.e. VII. és VI. századokban épült - tartományi erődök és védfalak rendszerbe olvasztását, a birodalmat északról megóvó Nagy Fal - a Csang Cseng - megépítését. A világ legnagyobb katonai létesítéményévé váló falat egészen a XVII. századig, a Ming dinasztia végéig építették, egészítették ki újabb és újabb elemekkel, a ma látogatható, tégla- és kőépítésű részek is főként a középkorból származnak.
A kezdetben döngölt földből, majd egyre masszívabb anyagokból épülő fal jelenlegi hosszáról több adat is ismeretes, a legtöbb helyen 6700 kilométeres hosszúságot említenek, de vannak olyan források is, amik hét- sőt, tízezer kilométeres kiterjedésről tesznek említést. A korabeli feljegyzések szerint Csin csázsár idejében a fal tíz év alatt ötezer kilométeresre nőtt, majd a rákövetkező Han dinasztia uralkodói több mint tízezer kilométeresre bővíttették. A következő évszázadokban az egymás követő dinasztiák mind építettek valamilyen falat: a valaha létezett falszakaszok összhosszúsága e számítások szerint több mint ötvenezer kilométerre tehető. A kutatók és régészek mindenesetre napjainban is fedeznek fel újabb falmaradványokat Kína távoli szegleteiben, így a hosszúságra vonatkozó adatok kis túlzással percről percre változnak.
Ha a Nagy Falat kívánjuk szemléltetni, kézenfekvő a hasonlat: mint egy mítikus gigászi sárkány kacskaringózik keletről nyugat felé, sivatagokon, mezőkön, mocsarakon, hegygerinceken és hatalmas síkságokon át. Van, ahol lélegzetelállító tájban, festői hegyek közt vezet zegzugos útja, van, ahol hosszú kilométereken át nyújtózik nyílegyenesen a poros pusztában. Rejtélyes és megkapó látványa ellenére építése körül nincs különösebb homály: hatalmas emberi erőforrásokat mozgattak meg az építtetők, több tízezer kínai életét emésztette fel a falak felállítása. A nagy méretű gránitköveket és téglákat a saját hátukon, vagy legfeljebb szamarak és kecskék segítségével hurcolták az építkezések helyszíneire, gyakran a meredek hegyvonulatokra a munkások.
- Hely: Kína
- Épült: i.e. II. sz-tól i.sz. XVII. sz-ig
- Funkció: védőfal, erődrendszer
- Anyaga: föld, tégla, gránit
- Hossz: több ezer kilométer
- Magasság: 10 méter
A végeredmény: egyedi stílusú, átlagosan tíz méter magas, talapzatánál 7-8 méter, tetejénél 4-5 méter széles, bástyákkal, őrtornyokkal, erődökkel tagolt fal, aminek tetején könnyen mozgathattak csapatokat a védők, illetve a támadók ellen hathatós védekezésbe lehetett vonulni: a csipkézett mellvédekkel ellátott fal tetején kifelé lőnyilásokat alakítottak ki, míg a belső oldalon jól védhető kőlépcsőket és bejáratokat vágtak. Az ellenség támadásaira füstjelekkel figyelmeztették egymás a tornyok, e "távközlési hálózat" jóvoltából időben tudták mozgósítani a fal közelében állomásoztatott seregeket. A lőfegyverek és ágyúk megjelenéséig gyakorlatilag bevehetetlen volt az erődrendszer, a mongol hódítás (1271-től 1368-ig) és a mandzsúriai hatalomátvétel (1644-től 1911-ig) nem a fal, hanem az épp hatalmon lévő dinasztiák gyengesége miatt volt lehetséges.
Az elmúlt kétezer év persze nem tűnt el nyomtalanul a Nagy Fal esetében sem, jókora része lett az enyészeté. A turizmus fellendítése érdekében helyreállított, Peking környéki, Ming-korabeli szakaszokon kívül - főként a falvak és kisebb városok közelében - folyamatosan pusztul, romlik a fal állaga. Ahova nem érnek el a látogatók milliói, a fal építőköveit tégláit elhordják a helyi lakosok, akiknek életében nem sok jelentősége van az épp ott húzódó faldarabnak.

A fallal kapcsolatos egyik legelterjedtebb vélekedés, hogy az egyetlen ember alkotta építmény, ami a Holdról is látszik, más közkeletű megfogalmazás szerint az egyetlen űrből is látható építmény. Az ezzel kapcsolatos igazság valahol félúton van a kettő között: a Holdról - több százezer kilométeres távolságból - jószerével csak a földrészek ismerhetők fel, míg Föld körüli orbitális pályákról - azaz az űr közelebbi határáról - több más emberi építmény is jól kivehető, így a Nagy Fal nem az egyetlen űrből is látható földi objektum. Ettől függetlenül kétségtelen, hogy a Nagy Fal az egyik legcsodálatosabb emberi alkotás, akár jó a szeme az űrhajósnak, akár nem.
Neuschwanstein kastélya
A festői Bajor-Alpok szikás hegyei, vadregényes fenyvesei közt "bújik meg" Németország egyik legkeresettebb turista attrakciója, II. Lajos bajor király harmadik, befejezetlenül maradt kastélya, a Neuschwanstein várkastély. A 41 éves korában öngyilkosságot elkövető "Bolond Lajos" avagy a "Tündérkirály" 18 évesen, apja halála után, 1864-ben ült a bajor trónra, uralkodása 22 éve alatt leginkább különcségeiről, zabolátlanul romantikus fantáziájáról, maga köré épített mesevilágáról vált ismertté.
A saját neméhez vonzódó, a germán mondák ihlette képzeletvilágba menekülő magányos király nem igazán törődött az országirányítással, tehetségét kedvenc zeneszerzője, Wagner inspirálta kastélyok és várak tervezésébe ölte. A komor operák díszleteit megálmodó király után három megvalósult kastély maradt: Linderhof, Herrenchiemsee és a befejezetlen Neuschwanstein; az utókor más, soha fel nem épült várkastélyok terveinek jókora halmából csak sejtheti, hogy miféle álmodozó lehetett az uralkodással hadilábon álló király.
Ami biztos, hogy Wagner 1850-ben bemutatott Lohengrinje, a hős lovag X. századi romantikus története nagy hatással volt a fiatal király fantáziadús képzeletére. Neuschwansteint, a szent Grált őrző ezüstvértes hattyúlovag várát 1869 és 1886 között építtette fel II. Lajos, abban a korban, amikor a hasonló erődítmények katonai jelentősége gyakorlatilag nullára csökkent. II. Lajos a romos hohenschwangau-i vár tervei alapján építtette fel a várat, elképzelése szerint az egykorvolt germán lovagi várak eredeti stílusában - a király haláláig Új Hohenschwangau néven emlegették az építményt.
A várkastély Füssen közelében, az osztrák határtól két kilométerre, a Bajor-Alpok egyik völgyében épült fel, a zord sziklaszirten magasodó könnyed, bűbájos építmény fehér falaira, csipkés tornyaira a környező hegyekből kiváló kilátás nyílik, csakúgy mint a kastélyból a környező hegyekre. A király szerint szent és megközelíthetetlen, a lehető leggyönyörűbb környezet amit egy ilyen vár számára találni lehetett.
A terveket egy díszlettervező, Christian Jank készítette, ami nagyban megmutatkozik a végeredmény meseszerűségében. A különféle építészeti stílusokat ötvöző várkastély fő kapujához meredek, szűk út vezet, a külső falak tornyaiba csigalépcsőkön lehet feljutni. A két toronnyal büszkélkedő ötemeletes királyi palotában 360 szoba található, de közülük csak keveset sikerült befejezni a király haláláig.
- Hely: Füssen, Németország
- Épült: 1869 és 1886 között
- Építtette: II. Lajos, bajor király
- Tervezte: Christian Jank
- Stílus: neoromantikus
Tizennégy szoba és terem tekinthető végleges állapotúnak, a Wagner műveit megidéző berendezés és dekoráció román, mór, gótikus, bizánci és barokk jegyeket hordoz magán, mindez XIX. század végi modern technológiával (központi fűtés, lift, stb) keveredik. Az egyik legpompázatosabb helyiség a királyi hálóterem: a nagyszerű freskókkal, festményekkel, mozaikokkal, faragványokkal díszített szobán mesteremberek és művészek tucatjai dolgoztak, csak az ágy elkészítése két (más feljegyzések szerint több mint öt) évig tartott.
A kastély sorsa a király sorsával együtt pecsételődött meg. 1886-ban az államtanács miniszterei őrültnek nyilvánították a gyenge idegzetű, sokszor lovagi öltözetben mutatkozó II. Lajost, aki miközben egyre több és több pénzt ölt a lohengrini fantázia megvalósításába, a politikára fittyet hányva alig törődött valamit országa ügyeivel. Az eladósodott különc királyt Berg várába szállították, az érzékeny lelkű uralkodó két nappal később feltehetőleg öngyilkos lett.

A hattyúlovag életére vágyó II. Lajos valószínűleg vízbe ölte magát: tetemére a Starnberg tó sekély vizében találtak rá 1886. június 13-án. Az uralkodó halálának körülményei ma sem világosak, II. Lajos mellett pszichiátere holttestét is megtalálták a vízben. A befejezetlen mesekastélyt a király halála után nyitották meg a nagyközönség előtt.
A Sydney Operaház
- Aja Szofia székesegyház (Isztambul, Törökország)
- Akropolisz (Athén, Görögország)
- Alhambra (Granada, Spanyolország)
- Angkor romtemplomai (Kambodzsa)
- Chichén Itza maja piramisa (Yucatán-félsziget, Mexikó)
- Eiffel-torony (Párizs, Franciaország)
- [Gízai piramisok (Egyiptom)]
- Húsvét-sziget szobrai (Chile)
- Colosseum (Róma, Olaszország)
- Kreml és a Vörös tér (Moszkva, Oroszország)
- Kiyomizu templom (Kioto, Japán)
- Machu Picchu romvárosa (Peru)
- Megváltó Krisztus szobra (Rio de Janeiro, Brazília)
- Nagy Fal (Kína)
- Neuschwanstein-kastély (Füssen, Németország)
- Operaház (Sydney, Ausztrália)
- Petra, sziklaváros (Jordánia)
- Stonehenge (Wiltshire, Egyesült Királyság)
- Szabadság szobor (New York, Egyesült Államok)
- Tádzs Mahal (Agra, India)
- Timbuktu vályogvárosa (Mali)
"Ausztrália, Új-Dél-Wales, Sydney, Port Jackson-öböl, az a nagy, gigantikus kagylókból rakott ház". Ha levelet akarnánk írni a kontinensország legismertebb építészeti alkotásában a házmesternek, akár így is kezdhetnénk a címzést, hogy odataláljon az eltéveszthetetlenül egyedi és jellegzetes, az ausztrál metropolisz első számú jelképének számító épülethez az üzenet.
Az Ausztrál Opera, a Sydney Színházi Társulat és a Sydney Szimfonikusok állandó otthonáról hosszasan lehetne értekezni, elismerve vagy vitatva a bevett operaházi elképzelésektől jócskán elrugaszkodott létesítmény nagyszerűségét, építészeti kvalitásait. A leginkább ázsiai vitorláshajóra emlékeztető (a kicsit gunyorosabb megfogalmazások szerint inkább kikapart és egymásra hajigált osztrigahéjakra hasonlító) hatalmas művészeti központ az Öböl másik nevezetességével, a Kikötő híddal egyetemben kétségtelenül Sydney, de egész Ausztrália meghatározó nevezetessége, sőt egyes vélekedések szerint az egész huszadik század egyik legsajátosabb építészeti alkotása.
Operaház építését leginkább a Sydney Szimfonikus Zenekar szorgalmazta, de már a negyvenes években sokan hangoztatták, hogy az ország legnagyobb városában elkelne egy megfelelően reprezentatív művészeti komplexum. Az ausztrál kormány 1956-ban írta ki a többfunkciós épületre a nemzetközi pályázatot, a 32 országból beérkezett 233 terv közül végül a 38 éves, dán Jørn Utzon tervezte vasbeton vitorlák nyűgözték le leginkább a döntnököket. Az expresszionista stílusban fogant, meglehetősen kidolgozatlan, ám szárnyaló fantáziára és kísérletező kedvre valló tervek megvalósítása azonban nem ment zökkenőmentesen.
A sosem látott feladatra vállalkozó mérnökök hét évvel és hétmillió ausztrál dollárral számoltak az alapkőletételtől az átadásig. Az alapozást 1959-ben kezdték, a csaknem két hektáros vízparti területen 580 beton tartóoszlopot süllyesztettek 25 méter mélyre. A gondok az óriási (a legmagasabb ponton 67 méteres) ívelt "betonvitorlákkal" kezdődtek. A tető tartószerkezetének bemelése az elképzeltnél bonyolultabbnak és időigényesebbnek, de főként költségesebbnek bizonyult.
A megrendelő kormány és a dán építészzseni közti viszony 1965-ben, a belső terek kialakításakor romlott meg végleg. A két fél egymásnak ugrott, az előbbi olcsóbb megoldásokat kezdett követelni, az utóbbi viszont ragaszkodott az eredeti tervekhez. Végül az illetékes minisztérium befagyasztotta a költségvetést, a vérig sértett Utzon pedig jócskán az épület befejezte előtt, 1966-ban elhagyta az országot, és sohasem tért vissza. Az operaház építésének irányítását ausztrál építészek (Todd, Hall és Littlemore) vették át. Az újabb és újabb nehézségekkel szembesülő, korábban nem próbált megoldásokra kényszerülő kivitelezők végül alaposan eltértek a kezdetben kitűzött keretszámoktól. Az építkezés 14 évig tartott, és tervezettnél nagyságrendekkel többe, 102 millió dollárba került.
- Hely: Sydney, Ausztrália
- Épült: 1959-1973
- Tervezte: Jřrn Utzon
- Stílus: expresszionista
- Anyag: vasbeton, beton, gránit
- Magasság: 67 méter
- Építési költség: 102 millió ausztrál dollár
- Helyiségek: 5 szinházterem, 5 próbastúdió, 60 öltöző, 4 étterem, 2 előtér
- Ülőhelyek száma: több mint ötezer
Az épület szülőatyja a nélküle eltelt hét évben folyamatosan kitartott amellett, hogy a spórolás a minőség rovására megy majd. A kritikusok egy része az épület 1973-as felavatása után igazat adott a dán építésznek: többen az építők szemére vetették, hogy a belső terek jócskán hagynak maguk után kívánnivalót, a legfájóbb kifogás pedig pont a lényeget, a hatalmas előadótermek csapnivaló (azóta természetesen korrigált) akusztikáját illette.
A turista-látványosságként is funkcionáló, impozáns épület ettől függetlenül ámulatbaejtő adatokkal rendelkezik. Ezer helyiség található benne, ebből öt színházterem, öt próbastúdió, hatvan öltöző, két főcsarnok, négy étterem és számos ajándékbolt. Az előadótermek közül legnagyobb a 2679 nézőt befogadó Concert Hall és az 1547 férőhelyes Opera Theatre, a betonhéjak két nagy csoportjában e két terem kapott helyet. Tíz évig készült a Concert Hall tízezer sípos orgonája, a világ legnagyobb mechanikus orgonája. A három kisebb színházterem az 544 székes Drama Theatre, a 398 székes Playhouse és a 364 székes Studio Theatre. (Csak összehasonlításképp: a Magyar Nemzeti Színház nagyterme 619, míg a stúdióterem 150 férőhelyes).
A híres tetőszerkezet 2194, egyenként 15 tonnás betonelemből áll, amiket 350 kilométernyi acélkábel tart össze - a 32 betonoszlopon nyugvó tető 27 ezer tonnát nyom, az épület maga 160 ezer tonnás. A teljes gőzzel üzemelő operaház egy 25 ezer fős város energiaigényét emészti fel, a monstrumot 645 kilométernyi elektromos kábel szövi keresztbe-kasul. Az építők 6225 négyzetméter francia üveget használtak fel, a messzire fehérlő tetőt egymillió (egészen pontosan 1 056 056 darab) svéd gránitlap alkotja. A belső tereket hat légkondicionáló terem látja el temperált levegővel, percenként több mint 25 ezer köbméter levegőt mozgatva meg a húsz kilométernyi légcsatornában.

A gyakorlatilag ezt az egy igazán említésre méltó remekművet alkotó Utzon és Ausztrália hűvös viszonya 2003-ban rendeződött. A Sydney Egyetem tiszeteltbeli doktorrá fogadta az építészt, megkapta az ausztrál érdemrendet, valamint Sydney város kulcsát és bevonták az épület belső tereinek újratervezésébe is. A hosszú repülőútra már nem vállakozó idős építészt fia képviseli a távoli földrészen. Jan Utzon 2006-ban, az épület új, apja tervezte szárnyának megnyitásakor azt mondta, apja élete a Sydney Operaház, és bár nem lehet jelen, csupán a szemét kell lehunynia, hogy lássa művét.
Petra, a sziklaváros
Mindenféle túlzás nélkül ki lehet jelenteni, hogy Angkor (Kambodzsa) és Machu Picchu (Peru) mellett a jordániai Petra a harmadik legkomplexebb csoda, amire szavazni lehet. Az Arab sivatag peremén, az izraeli határtól 25 kilométerre keletre, a Wadi Musa nevű kis falutól 3 kilométerre nyugatra, a Holt-tengertől délre húzódó hegyláncok közt rejtőző ókori várost 1984-ben nyilvánította az UNESCO a világörökség részének [3], elismerve ezzel a közel-keleti történelem egyik legrégebbi településének jelentéségét.
Petra - ami görögül annyit tesz: szikla - városának kialakulása a messzi múlt homályába vész. A ma embert próbálóan sivár, sziklás, forró sivatagi tájban 9 ezer évvel ezelőtti település maradványait tárták fel a régészek, a nabateusok - egy arábiai szemita népcsoport - az i.e. VIII. század környékén telepedtek le a területen, és ők virágoztatták fel hosszú évszázadokra Petrát, a nabateus birodalom lenyűgöző fővárosát.
A meredek sziklák övezte völgyben kialakult város egy része egészen máig fennmaradt, ami annak köszönhető, hogy lakosai a hegyek vöröses, rózsaszín mészkő és homokkő szikláiba vájták monumentális, görög hatásokat tükröző templomaikat, a négyezer fő befogadására képes amfiteátrumot, a sziklák falaiban alakították ki százával palotasírjaikat. A nabateus birodalom már rég elenyészett, de a lélegzetelállító látványt nyújtó hellenisztikus sziklahomlokzatok kiállták az évszázadok viharait - az több száz négyzetkilométeres területen bőven találni ma is látnivalót.
A nabateusokról annyit lehet tudni, hogy az ókori kereskedelmi útvonalak kereszteződésénél letelepedő, kezdetben állattenyésztéssel foglalkozó nép hamar felismerte a hely stratégiai jelentőségét, és az arra megforduló kereskedőktől, a földjeiken áthaladó karavánoktól vámot szedtek, megalapozva ezzel a birodalom gazdagságát. Fő istenük Dushara, a Hegyek Ura (egyes források szerint a Nap Istene), a nabateus panteon feje volt, de többistenhívők lévén, más kisebb isteneknek is áldoztak - imádkozó és áldozati helyeik részben ma is megtalálhatók a területen. (A város egyetlen nagyobb, máig megmaradt szabadon álló épülete, a Dushara tiszteletére emelt templom, középpontjában a mekkai Kába-kőhöz hasonlatos oltárkő.)
A sivatagi nép tagjai a csatornázás mesterei voltak, a sziklaváros ivóvízellátását vízvezetékek, sziklába vájt csatornák, ereszek, gátak és ciszternák rendszerével oldották meg, egyúttal védve sivatagi oázisukat az özönvízszerű esőktől is. Az arab város vesztét részben a víztől függés okozta: a római hódítások idején, i.sz. 105-ben az éles szemű Trajanus fölmérte, hogy a víz útjának elzárásával megadásra kényszerítheti az amúgy katonailag jól védhető várost.
- Hely: Petra, Jordánia
- Épült: i.e. VIII. sz.- i.sz. I. sz.
- Stílus: hellenisztikus
- Anyag: mészkő, homokkő
A hanyatláshoz nagyban hozzájárult az is, hogy ez idő tájt helyezkedtek át a kereskedelmi útvonalak a tengerre, a fő bevételi forrásától megfosztott, fénykorában több tízezer lakosú Petra hamarosan elnéptelenedett. Sem a rómaiak, sem a később erre megforduló bizánciak, arabok és keresztes lovagok nem telepedtek le huzamosabb időre, Petra az ókor végére feledésbe merült, és a sivatag - no meg néhány beduin család - kezdte meghódítani.
Petrát 1812-ben egy svájci származású utazó, Johann Ludwig Burckhardt fedezte fel újra - legalábbis ő tudósította ismét Európát a bibliai legendák homályába veszett város létezéséről. A Siq néven ismert szurdokon át érkező orientalista szeme elé fantasztikus látvány tárult: a kőbe vésett görög stílusú paloták, sírkamrák, és a napszaktól függően más-más színárnyalatú, rózsaszín, vörös sziklák világon egyedülálló együttese a még mai utazókba is belefojthatja a szót.

A Dusharának emelt központi templom, a Kaszr el-Bint Finaun mellett ötszáz, helyenként 30-40 méter magas, kőbe vájt, kívülről palotának, templomnak tűnő épület látható ma Petrában - köztük az egyik legszebb, a Siq-ből kilépve elsőként a szem elé táruló monumentális al-Khazneh, a "Kincstár". A kifinomult, precíz kőfaragó tehetségről tanúskodó épületek "belül" sötét, sziklába vájt termekben folytatódnak. Eredeti funkciójukról nem maradtak fenn feljegyzések, a régészek szerint feltehetőleg sírkamráknak használták a város lakói - ennek némiképp ellentmond a rejtély, hogy emberi maradványokat, csontokat egy darabot sem találtak.
Stonehenge
Anglia egyik dél-nyugati megyéjében, Wiltshire-ben található Európa legjobb állapotban fennmaradt prehisztorikus helyszíne. A Salisbury-fennsík több megalit emlékhellyel is büszkélkedhet, de közülük az Amesbury közelében lévő kőkör a "sztár", jelentőségénél talán csak hírneve nagyobb. Az UNESCO világörökségi védettségét [3] 1986-ban Avebury-vel (a legnagyobb létező megalit kőgyűrűvel) együtt elnyerő Stonehenge nem más, mint egy bronzkorszaki menhirekből álló kör alakú, négyezer évesnél is idősebb szentély.
A neolitikumnak szerte Európában és Észak-Afrikában, Szicíliától Svédországig több ezer maradványa található, csak Dániában 24 ezer védett újkőkorszaki megalit emléket tartanak számon. E hatalmas, mítikus homályba vesző célú kőtömbök, kőkörök közül emelkedik ki nagyszerűségével és komplexitásával Stonehenge.
Jelenleg az eredetileg itt felállított köveknek körülbelül a fele látható, a többit elhordták a környékbeliek saját házaik, kerítéseik építéséhez, de a hosszú évszázadok alatt a kíváncsi - és emlékbe követ lopó - látogatók is rengeteg kárt okoztak. A rejtélyes komplexum évente több százezer turistát vonz, bár sokakban minden bizonnyal csalódást kelt, hogy Stonehenge jóval nagyobb, magasabb építményként él a képzeletükben, míg a helyszínen alig két-három méteres kődarabokat találnak, és minden bizonnyal kell egy kis idő, míg a hely atmoszférája és történelmi mélysége feledteti a kezdeti kiábrándulást.
Hogy kik és miért építették, jószerével csak találgatják a tudósok. A pontos funkció tisztázása már csak azért is nehéz, mert az eredetileg négy koncentrikus körből álló Stonehenge három, egymástól jól elkülönülő, hosszú szakaszban épült, legalábbis a régészeknek ennyit sikerült kideríteni a helyszínen talált leletekből. Az építmények mind eltérő formájúak és szerkezetűek voltak, az egymást követő építők volt hogy lebontották, átalakították elődeik munkáját, tehát az összes stonehenge-i építmény egy időben egyszerre sosem létezett.
A becslések szerint i.e. 3200 körül - bőven a gízai nagy piramisok építése előtt - ásták ki a Stonehenge körüli nagy - 110 méter átmérőjű - árkot, az innen kitermelt több ezer köbméternyi mészkőből alakították ki a belső töltést. Az árkon kívül álló magányos Heel Stone is ekkor kerülhetett a helyére, a töltésen belül pedig a kört formáló 56 darab úgynevezett Aubrey-gödör keletkezési idejét is ekkorra teszik (ezekben feltehetőleg faoszlopok álltak). Ezer évvel később egy kék kövekből készült kettős kősort állítottak, valamint a Stonehenge középppontjában álló hatalmas Oltárkő (Altar Stone) is ekkor került ide.
- Hely: Wiltshire, Egyesült Királyság
- Épült: körülbelül i.e. 3000-től i.e. 1600-ig
- Stílus: kő-, bronzkori megalit
- Anyag: homokkő
- Méretek: 2-7 méteres, egyenként 20-30 tonnás kövekből áll
I.e. 2100 körül kezdtek bele az itt élők a legfontosabb, Stonehenge képét máig meghatározó építési szakaszba. Új helyre került az Oltárkő, és felállították a harminc darab, kék homokkőből álló Sarsen-kört, amiből ma 17 kő van még meg. A Sarsen-körön belül kialakították az öt trilithonból álló Sarsen-patkót (a tizenötből mára csak nyolc kőtömb maradt fenn), a töltésen belül, az Aubrey-gödrök ívén pedig a négy Station-kő is ekkor lett a komplexum része (ezekből kettő látható jelenleg). Az Oltárkő i.e. 1800 körül kapta meg végleges helyét, a kék kövekből épült kettős kősort feltehetőleg ekkor rombolták le, hogy a Sarsen-körön belül egy másik kőkört és benne egy másik patkó formájú alakzatot alakítsanak ki. Ásató régészek szerint i.e. 1600 tájékára tehetők az utolsó építési munkák a területen.
A becslések szerint munkaórák millióit ölték a nagyszabású földmunkákba, az egyenként több tíz tonnás (a legnehezebb legalább 45 tonnás) kövek megformálásába és felállításába a csupán kezdetleges, csont és kő szerszámokkal bíró szigetlakók. Stonehenge ma is látható kék homokköveit Wales területéről, a 380 kilométerre lévő Preseli-hegységből szállították a helyükre, a kibányászott kőtömböket feltehetőleg hatalmas tutajokon vontatták fel az Avon folyón. Egy-egy kő mozgatásához valószínűleg több száz munkásra volt szükség.
Stonehenge funkciójával kapcsolatban több elképzelés is létezik. Mivel pontosan északkelet-délnyugati tájolású, több kutató is azt feltételezi, hogy csillagászati szertartásokra, napfordulók, napéjegyenlőségek megünneplésére szolgált. Ezt alátámasztja, hogy a nyári napfordulón a felkelő nap első sugarai pontosan a patkó alakú kősor közepén haladnak át. Mások szerint inkább rituális temetkezési helyül, vallási központként szolgált, a legendák pedig részint arról szólnak, hogy maga a nagy varázsló, Merlin vett rá egy óriást a kövek összehordására és felállítására, míg más mítoszokból az derül ki, hogy Stonehenge az Ördög műve.

Hogy kik építették? Rejtélyes (bulvárosan szólva: vérszomjas) druidák, vagy egyszerű, ám nem mindennapi mérnöki tudással felvértezett ókori népek? Keveset tudunk Stonehenge emberéről, bár idén februárban a sheffieldi egyetem archeológusai szenzációs bejelentést tettek, ami után már várható, hogy némileg oszlik majd a mítikus homály. Durrington Wallsnál, Stonehenge közelében egy nagyobb - feltehetőleg több száz fős - település nyomaira bukkantak a régészek, megerősítve azt, hogy a környéken valamiféle központi rituális hely szerepét töltötte be a kő létesítmény. A feltárt házak korát a radiokarbonos vizsgálatok alapján 4500 évesre teszik, a tudósok szerint nagy valószínűséggel az itt élők építették Stonehenge-t.
A New York-i Szabadság-szobor
szoboróriás, ami annyira megosztaná az embereket, mint a teljes leánykori nevén "A Szabadság beragyogja a világot" 121 éves fáklyás nőalakja. Az, hogy kinek mit jelképez és hogy ezért szeretettel, vagy gyűlölettel tekintenek-e rá, nagyban függ az anyaország, az Egyesült Államok tevékenységének megítélésétől. Annyi bizonyos, hogy mást jelképezett az 1900-as években, mást 1956-ban, megint mást 2001. szeptember 11-én és mást jelképez napjainkban. De még mielőtt túl messzire kanyarodnánk aktuálpolitikai ösvényekre az eredeti témától, térjünk is vissza gyorsan Frédéric-Auguste Bartholdi francia szobrász 1984-ben világörökségi védettséget [4] kapó művéhez.
Franciaország kormánya a XIX. század végén gondolta úgy, hogy ideje megköszönni a szabadság és függetlenség szinonímájává lett Egyesült Államoknak azt, hogy a feudális monarchiák uralmát nyögő európai országok, de jószerével az egész világ elűzött vagy elvándorolni kényszerült népei bármikor befogadó otthonra lelhetnek az akkor épp százéves tengerentúli demokrácia hatalmas olvasztótégelyében. A hatalmas szobor megalkotásával Frédéric-Auguste Bartholdit bízták meg, a belső acél tartószerkezet Gustave Eiffel mérnöki tudását dícséri (ezzel a párizsi Eiffel-torony tervezője kétszer is szerepel tulajdonképpen a csodaesélyesek közt).
Az amerikai-francia barátság jegyében a két ország megállapodott abban, hogy a szobrot a franciák készítik el, viszik New Yorkba és szerelik össze, míg a talapzat kivitelezéséért az Egyesült Államok felel. A Richard Morris Hunt tervezte piedesztál és a fáklyás nőalak elkészítése a kezdetekben mindkét országban pénzügyi nehézségekbe ütközött. Franciaországban többek között lottójátékok szervezésével gyűjtötték a szükséges összeget, míg Amerikában aukciók, kiállítások bevételeit fordították a projekt kivitelezésére, de maga Joseph Pulitzer, a magyar származású sajtómágnás is rápirított lapjában (The World) a tehetősekre, hogy adakozzanak.
Bartholdit 1876-ban bízták meg a szobor terveinek elkészítésével, a rézből készült alkotás 1884-re állt készen az Atlanti-óceán átszelésére. A 350 darabra bontott, 214 hatalmas ládába csomagolt alkotás 1885 júniusában érkezett meg az Isere fregatt rakterében New York kikötőjébe. A New York-i öböl bejáratánál lévő szigeten a gránittalapzat építése 1886 áprilisban fejeződött be, a francia építők négy hónap alatt szerelték össze Miss Liberty-t.
A francia szobrász több szimbolikus utalást is beépített művébe. A koronának 25 ablaka van, amely a föld drágaköveit jelképezi. A korona hét sugara a világ hét nagy tengerére és a földrészekre utal. A nő bal kezében egy 7-szer 4 méteres táblát tart, a törvénykönyvet megjelenítő tárgyon római számokkal az amerikai függetlenség dátuma áll (1776. július 4.). A szobor héja 31 tonna réz felhasználásával készült, a réz elemeket tartó acélszerkezet 125 tonát nyom. A piedesztál betonalapjába 27 ezer tonna betont öntöttek. A fáklya csúcsa 93 méter magasan van a talajhoz képest. Érdekesség, hogy a szobor rézburkolata csupán 2,37 milliméter vastag, a fémlemez fából faragott formákba kalapálva érte el végső formáját.
- Hely: New York, Egyesült Államok
- Állították: 1886
- Anyag: réz, acél
- Magasság: 93 méter (talapzattal együtt)
- Tömeg: 156 tonna (talapzat nélkül)
A százéves függetlenségi évfordulóhoz képest tíz év késéssel, 1886. október 28-án avatta fel Grover Cleveland elnök többezres ünneplő tömeg jelenlétében. Ettől fogva az Egyesült Államokba érkező bevándorlók millióinak lett meghatározó élménye a New Yorkba tartó hajóról elsőként megpillantott, a reményt és az új élet lehetőségét jelentő nőalak.
1916-ban robbantásos merényletet kíséreltek meg a szobor ellen, története során akkor zárták le először a világítótoronyként is funkcionáló kolosszusban kialakított kilátót. A szobornak helyet adó, csillag alakú Wood erődöt 1924-ben nyilvánították a szobor részének, magát a Bedloe-szigetet 1956-ban keresztelték át Szabadság-szigetre. 1956 novemberében Magyarországról elmenekült emigránsok törtek be a lezárt fáklyába és a budapesti forradalom eltiprása elleni tiltakozásul magyar lobogót helyeztek el a szobor tetején. A nagy sajtóvisszhangot kapó akciót fél óra elteltével szakították félbe a szobor őrei.

A National Park Service kezelésében lévő alkotást 1984-ben felújították, ekkor kapta meg az UNESCO-tól a védettséget is, és ennek örömére ismét megnyitották a publikum előtt. A következő nagy változást 2001. szeptember 11. jelentette. A manhattani World Trade Center két tornyát leromboló terrortámadás miatt ismét lezárták a szobrot, a koronában lévő kilátó azóta sem látogatható. Miss Liberty és a füstbe borult New York fotói bejárták a bolygót, feltehetőleg végleg megváltoztatva az Egyesült Államok és a világ viszonyáról alkotott képet.
A Tádzs Mahal
Az Index tavalyi szavazásán az olvasók India ékkövét választották meg [4] a legcsodásabb csodának, és valljuk be, ez érthető is. Az 1983-ban világörökségi védettséget [5] elnyerő agrai mauzóleum fehérmárvány tömbje valóban egyike a világ leglenyűgözőbb és legemlékezetesebb épületeinek. Az indiai muszlim építészet legtökéletesebb ékének tartott Tádzs Mahalt 1632 és 1654 között építtette Dzsahán sah. (Agra ekkortájt a muszlim moguluk uralma alatt lévő India fővárosa volt).
Az ötödik mogul császár rajongva szeretett felesége, Mumtaz Mahal emlékére emeltette a rendkívüli építményt. A mogul kedvenc asszonya 1631-ben halt meg szülés közben, az uralkodó azt ígérte a perzsa hercegnőnek, hogy olyan egyedülállóan pompás sírt építtet neki, ami örökre megőrzi nevét. Mumtaz Mahal mindvégig nagy befolyásaal volt a császár életére és uralkodására, de 39 éves korában, tizennegyedik gyermekük születése közben életét vesztette.
A rendkívül mély gyászba borult uralkodó valóra váltotta ígéretét. A Tádzs Mahal tervezéséhez és felépítéséhez az iszlám világ minden szegletéből toborzott neves építészeket Dzsahán sah, az azonban nem derül ki teljes bizonyossággal a fennmaradt feljegyzésekből, hogy kit lehet a remekmű építész zsenijének tartani. A szájhagyomány szerint Ustad Ahmad Lahori tervezte a fehérmárvány mauzóleumot, és az építkezés befejeztekor a sah megvakíttatta az építészt, hogy soha többé ne tervezhessen hasonló szépségű éptményt.
Más források Istad Usa és Isa Muhammad Effendi nevét említik tervezőként, sőt, vannak olyan feltételezések is, hogy a fő tervező egy itáliai építész, bizonyos Geronimo Veroneo volt. Ez utóbbi - főként európai kutatók által hangoztatott - vélekedést többek között az is alátámasztja, hogy Veroneo 1640-ben Agrába utazott és haláláig ott is élt, ráadásul egyes művészettörténész szakértők szerint a Tádzs Mahal több itáliai építészeti vonást is magán visel. De írásos bizonyíték Veroneo tevékenységére sincs, ráadásul az épület főként perzsa, török, indiai és iszlám építészeti stílusok elemeiből áll.
Az uralkodó a messzi Rádzsasztánból hozatta a legszebb fehér márványt, ami az ég kék háttere előtt kétségkívül a létező legkifinomultabb építészeti hatást éri el. A hatást fokozza, hogy az építmény csaknem minden négyzetcentiméterét - kívül és belül egyaránt - valamilyen remekbeszabott, festett, faragott vagy berakásos, kalligrafikus, absztrakt vagy növényi díszítés borítja. Összesen 28-féle drága- és féldrágakövet használtak a külső és belső dekorációhoz: jáspist Pandzsábból, jáde-követ és hegyi kristályt Kínából, lapis lazulit és türkizt Tibetből, gyémántot Pannából, vörös karnéliát Arábiából, zafírt pedig Srí Lankáról vittek az építkezéshez és a díszítéshez. Az építési költségeket ha átszámolnánk, közel százmilliárd forint lenne a számla végösszege
- Hely: Agra, India
- Épült: 1631 és 1648 között
- Építtette: Sandzsahán császár
- Stílus: iszlám
- Funkció: síremlék, mauzóleum
- Anyag: fehérmárvány
- Magasság: 65 méter
A legszebb szerelmi emlékmű megvalósításán a fennmaradt iratok szerint húszezer munkás dolgozott, huszonkét éven keresztül, minden áldott nap. Az építőanyagokat ezer elefánt vitte a birodalom legtávolabbi vidékeiről a Jamuna folyó partára. Az építőmunkásoknak külön várost létesítettek Agra közelében, a halott császárnéről elnevezett Mumtazabad, ma Tádzs Gandzs néven található a térképeken.
A csodás szimmetriájú Tádzs egy 96x96 méteres négyzet alakú, magasított platformon áll, az épület alaprajza 57x57 méteres négyzet, ami azonban a levágott sarkok miatt szabálytalan nyolcszöget formál. Az építmény négy kisebb és egy nagy, központi kupolát foglal magába, a jellegzetes hagyma formájú, csúcsos főkupola 65 méter magas. A platform négy sarkában négy karcsú minaret áll, a fehér tornyok ötven méter magasak.
A Tádzs Mahal részeként tartják számon a tőle balra és jobbra lévő, vörös homokkőből épült mecsetet és vendégházat, valamint az előtte elterülő hatalmas, zöldellő mogul kertet is. A kert négy részre oszlik, és mindegyik rész további négy részre tagolódik. A csaknem egy négyzetkilométeres területű kertet középen egy márványmederben futó, mesterséges patak vágja félbe, vizében visszatükrözve a Tádzs alakját.

A Tádzshoz a kert déli kapuján át, a halált jelképező ciprusokkal szegélyezett patak mentén vezet a mesébe illő út. A látvány napkeltekor és alkonyatkor a legszebb, ködös, párás reggeleken, a Jamuna folyó felől szemlélve szinte lebegni látszik a halott császárné palotája. A császár és felesége holttestét rejtő Tádzs azonban akkor a leglenyűgözőbb, amikor a telihold fényében sejtelmesen ragyogni kezd a márvány. "Könnycsepp az idő arcán" - írta róla Rabindranath Tagore.
Timbuktu vályogvárosa
A Szahara délnyugati peremén, a Niger-folyótól tízegynéhány kilométerre északra, az egyre sivatagosodó szavannák ölelésében található Afrika egyik legrégebbi kereskedőközpontja, a középkor mesés gazdagságú nagyvárosa, Timbuktu. A XII. (más források szerint az V.) században, négy fontos karavánút kereszteződésében alapított település nem egyszerűen a hatalmas arab világba tartó és onnan származó áruk cseréjének volt a virágzó helyszíne, hanem egyetemeivel, mecsetjeivel és százezer lakosával az iszlám hit és tudomány előretolt afrikai fellegvára is volt.
A Timbuktu név állítólag annyit tesz, hogy Buktu kútja. Buktu - ha minden igaz - egy tuareg nő volt, és az V. században ő ásott az itt talált oázisban egy kutat a később kialakuló város helyén. Az itt megforduló kereskedők építették az első állandó épületeket, majd a XIII-XIV. században már nyüzsgő kereskedőváros nyújtózott a Nigertől északra lévő pusztában. Timbuktu és Mali gazdagságára, erejére jellemző, hogy amikor Mansa Musa, a nyugat-afrikai muszlim birodalom uralkodója 1324-ben elzarándokolt Mekkába, Kairóban megállva annyit költekezett és adományozott, hogy összeroppant tőle a helyi arany és pénzpiac. Ekkor figyeltek fel Európában és Arábiában a nyugat-afrikai Mali jelentőségére.
A tuaregek alapította településen hozták létre a világ egyik legelső egyetemét, a messze földön híres, az arab világ minden sarkából húszezer hallgatót befogadó iszlám Sankore Egyetemet. A XV. századra itt kialakult tudományos, kulturális és szellemi központból kiindulva hódította meg az iszlám az afrikai országok nagy részét.
A különleges, tüskés gúla formájú, vályogfalú Sankore mecset - ami körül az egyetem is kialakult - tervezésére Musa király a híres granadai építészt, Abu Ishaq as Sahilt kérte fel. A vályogépítkezés egész Timbuktura (és Mali más nagyvárosaira is) különösen jellemző, rendkívül egyedi arculatot adva a forró és poros utcáknak. A Sankore mecseten kívül még két hasonlóan nagy muszlim templom épült: a Djingareyber és a Sidi Yahia. Bár a három központi vallási épületetet sikerült mára helyreállítani, a szárazság miatt folyamatos veszélynek vannak kitéve.
A város a Szonghaj birodalom részeként, a XV. században élte virágkorát, a százezer lakos egynegyede az egyetemen és a több mint száz kisebb iskolában tanuló muszlimokból állt. A város iskoláiban hittudósokat, mérnököket, építészeket képeztek, rendkívül magas szintű matematikai tudás összpontosult a vályogfalak közt.
- Hely: Mali
- Épült: kb. a XII. századtól
- Stílus: nyugat-afrikai iszlám
- Funkció: egyetemváros
- Anyag: agyag, fa, szalma, vályog
Gazdasági jelentősége 1403 és 1591 között csúcsosodott ki, az észak-déli, keleti-nyugati só, textília, arany és rabszolgakereskedelem olyan gazdagságot hozott Timbuktunak, hogy híre még Európába is eljutott - köszönhetően főként Leo Africanusnak, egy granadai muszlim utazónak, akinek 1526-os útibeszámolója felkeltette az európaiak érdeklődését az "Aranyváros" iránt. Az európaiak számára azonban még innentől számítva is csak legenda maradt évszázadokig a város, hiszen odáig utazni még a XIX. században sem volt életbiztosítás, a városba eljutó keresztényekre szinte mindig biztos halál várt. Talán pont ezért Timbuktu sokáig az elérhetetlen, sőt nem is létező mesebeli hely szinonímája volt.
Timbuktu hanyatlását az 1591-es marokkói megszállás hozta el. A Sankore egyetem hittudósait elfogták, egy részüket kivégezték, a többit száműzték. A városra a következő évszázadokban több csapás is zúdult, főként bambara, fulani és tuareg harcosok formájában, akiket a marokkói katonák sem tudtak megfékezni.
Az európaiaknak továbbra is csak áttételesen volt fogalmuk arról, hogy mit is jelenthet Timbuktu, de a Maliba indított legtöbb expedíció gyászos kudarccal végződött. A "legsikeresebb" a skót Gordon Laing volt, aki a Párizsi Földrajzi Társaság tízezer frankos díjkitűzésének hatására 1826-ban eljutott a városba, de már csak nyomaiban lelte meg az egykorvolt gazdagságot. Két nappal azután végeztek vele útonállók, hogy visszaindult Európába.

A romjaiba hanyatlott Timbuktut végül 1894-ben a gyarmatosító franciák foglalták el, részben helyreállítva a várost, ami 1960-ban lett a független Mali Köztársaság egyik közigazgatási központja. Ma 15 ezren lakják, az évszázadok harcai után most a szárazság és elsivatagosodás fenyegeti eltűnéssel a Gaudit is megihlető törékeny vályogépületeket.