dupla-x

A római Colosseum

A katolikus hagyományoknak megfelelően ezúttal is a Colosseumnál kezdte meg XVI. Benedek pápa Nagypénteken este a Keresztúti Ájtatosságot, apostoli áldását adva az ókori épület impozáns maradványainál egybegyűlt több tízezer hívőre. A húsvéti szertartássorozat részeként a pápa egy keresztet körbehordozva emlékezteti a világ katolikusait a hatalmas amfiteátrumban hitükért mártírhalált halt keresztényekre. Hogy miképp lett a római birodalom kolosszális jelképéből a húsvéti liturgia egyik állomása? A császársággal kezdődött minden.

Nem túlzás azt állítani, hogy a Róma történelmi városmagjának részeként UNESCO-védelemben [2] részesülő Colosseum (olaszul: Colosseo) minden sportaréna őse. A gladiátorküzdelmek és állatviadalok számára épített amfiteátrum a római birodalom "cirkuszt és kenyeret a népnek" elvű politikájának köszönheti a létét, építését Vespasianus császár parancsára kezdték meg a Forum Romanum tengelyének délkeleti végén és tíz évvel később, Titusz császársága idején, i.sz. 80 körül fejezték be.

A Római Birodalom erejét is hirdető, építészetileg úttörő építményt eredetileg Flaviuszok amfiteátrumának (Amphitheatrum Flavium) nevezték - a Flavius-házbeli császárok után -, később kapta csak a Colosseum nevet. Egyes források szerint egyszerűen a hatalmas méretekre utaló görög kolossos szóból adódott az új név, mások szerint Néró császár közelben álló - a középkorban eltűnt - szoborkolosszusáról ragadt át az elnevezés.

Az ellipszis alaprajzú épület fénykorában minden idők leghatalmasabb, 50 ezer - más források szerint 80 ezer - néző befogadására képes színháza volt, de a filmekből, regényekből leginkább mint nagyszabású gladiátor- illetve állatviadalok helyszínét ismerhetjük meg (és persze itt csapott össze [3] Bruce Lee Chuck Norris-szal a Sárkány útja [4] című filmben, de ez egy másik történet). A gladiátorok küzdelmei egészen az V. századig tartottak, bevonva a római polgárok szórakoztatásába a keresztényüldözések elszenvedőit is.

Klikk a képre!

Az épületnek körülbel egyharmada maradt meg az évszázadok során, a középkorban földrengések pusztították, majd a rómaiak kőbányának használták palotáikhoz, házaikhoz (csak XIV. Benedek pápa állította meg a bontást az 1700-as évek közepén). A megmaradt részekből jól látható, hogy az épület föld alatti és föld feletti részre oszlott. A föld alatti részben voltak a gladiátorok cellái, a vadállatok ketrecei, a süllyesztők és egyéb gépezetek a színpadi díszletek mozgatásához. A föld feletti rész négyszintes volt: az első szint dór, a második ión, a harmadik korintuszi féloszlopokkal díszített bolthajtásos, árkádos emelet volt, a negyedik szintet korintuszi falpillérek és ablakok tagolták.

A mai stadionokhoz hasonlóan a legalsó, küzdőtérhez közelebbi szintek voltak a császár, a szenátorok és a nemesek számára fenntartott szektorok, míg a magasabb részen foglalhattak helyet polgárok, fölöttük pedig a szegényebb rómaiak. A legfelső, fából készült szinten az alsóbb osztályokból származó nőknek tartottak fenn állóhelyeket.

A tervezők a szórakoztatást tartották szem előtt amikor az ellipszis forma mellett döntöttek: homokkal felszórt porondon küzdő gladiátorok így nem választhatták azt a taktikát, hogy visszavonulnak valamelyik sarokba és hátukat, oldalukat biztonságban tudva így védik ki a támadásokat, hanem folyamatos mozgásra és harcra kényszerültek az íves térben. A kör alakkal szemben pedig az az előnye volt az ovális színpadnak, hogy a nézők közelebb tudtak elhelyezkedni az ott zajló akciókhoz.

A Colosseum egyik különlegességéről a máig megmaradt csatornák árulkodnak: az erre szolgáló alagutakon vízzel tudták árasztani a földszintet és az így kialakított mesterséges színpadi tavon hajócsaták bemutatásával, neves tengeri ütközetek felelevenítésével szórakoztatták a nagyérdeműt.

A faborítású porondot két helyen lehetett elhagyni: a nyugati oldalon nyílt a Győztesek ajtaja, amin a gladiátorok és a vadállatok léptek be a küzdőtérre, keleten pedig a porta Libitinensis ásított, amin a vesztesek holttesteit vitték ki (a kijárat nevét Labitiniának, a halál istennőjének köszönheti). Hogy hitükhöz ragaszkodó keresztényeket is végeztek volna ki a Colosseumban, nem tudni igazán bizonyosan. Erre utaló megjegyzések ugyanis csak a XVI. századtól jelennek meg az egyházi írásokban és a XVII. században válik meggyőződéssé, hogy a római birodalom legnagyobb stadionjában keresztények haltak mártírhalált. A végül szent helynek nyilvánított Colosseum ennek köszönheti jelenlegi szerepét a húsvéti szertartásokban.

A Kreml és a Vörös tér

A Kreml és a Vörös tér 1990 óta élvezi az UNESCO világörökségi védelmét [2] - elsőként az orosz építészeti remekművek közül. A védelem indokolt: Moszkva és Oroszország történelme, azaz a világ legnagyobb országának léte egybeforr a Kremllel. A Kreml első építtetőjeként Jurij Dolgorukij szuzdali fejedelmet tartják számon, aki 1156-ban alakított ki rezidenciát a Moszkva- és a Nyeglinnaja-folyók közti csücsökben, a Borovickij dombon. (A "kreml" szóval eredetileg az orosz városok fellegvárait jelölték.)

A Kreml faerődje a XIV. századig állt a folyóparti dombon, közben 1237-ben a mongol hódítók felégették és csak 1339-ben építették újjá tölgygerendákból. Az első, fehér terméskőből rakott falakat és tornyokat 1367-1368 között emelték, majd 1485-1495 között kiváló orosz és külföldi építészek tervei alapján teljesen átépítették az erődöt és a vörös téglafalakkal ekkor kapta meg jelenleg is ismert méreteit és formáját. A moszkvai hercegség megerősödésétől fogva az orosz állam uralkodói és az orosz ortodox egyház vezetői igazán ki sem mozdultak a Kreml falai közül.

A Kreml 28 hektáros, háromszög alakú területén több építészeti remekmű is található, a templomok és paloták együttese egyedülálló kulturális értéket képvisel. A délnyugati sarokban állnak a legrégebbiek, a moszkvai hercegség 1263-as megalapításától számítható az itt összpontosuló egyházi és világi hatalom. Az 1485-1495 között véglelegesített falakat öt kapu és 29 torony, illetve bástya tagolja, a saroktornyok alakjukkal és méretükkel is kiemelkednek ezek közül. A csipkézett tetejű fal 2,2 kilométer hosszú, a legalacsonyabb szakaszon is öt méter magas, míg van ahol eléri a 19 méteres magasságot is. Szélessége hasonlóképp változó: 3,5 és 6,5 méter között ingadozik.

A Kreml hatása nemcsak az orosz történelemre de az orosz építészetre is világosan kimutatható. Az itáliai reneszánsz mesterek előszeretettel dolgoztak a Kreml falain belül, a kezük nyomán keleti és nyugati hagyományok ötvöződtek lenyűgöző szépségben. A XV. század végére Moszkva és a Kreml az egységesülő orosz állam központjává vált, a cárok Bizánc és Róma örököseként tekintettek rá, miután Konstantinápoly 1453-as elestével az Ázsiával szomszédos európai végeken Moszkva maradt a kereszténység utolsó bástyája.

A XVIII. század elején a Moszkvától berzenkedő I. Péter cár elköltöztette a birodalom fővárosát Szentpétervárra, azonban a cári tradíciók egy része továbbra is Moszkvához kötődött: például itt koronázták meg ezután is az uralkodókat, és a Kreml maradt a hivatalos cári rezidencia egészen 1917-ig, az októberi szocialista forradalomig. A szovjet kormány ekkor állította vissza Moszkva fővárosi rangját, a Kreml pedig a kommunista párt főtitkárainak és a legmagasabb állami szerveknek lett otthona.

Klikk a képre!

A nemzetközi kommunizmus jelképévé váló Kremlben nem fogták vissza magukat a cári Oroszországot mindenestől eltörölni akaró bolsevikek, több évszázados kolostorokat, templomokat és palotákat romboltak le, hogy 1961-ben felépülhessen a Kongresszusi palota. A területet 1955-ben nyitották meg a nagyközönség előtt, 1961 óta múzeumként is működik a Kreml. A hely története a Szovjetúnió összeomlásával vett újabb fordulatot, 1992-től az orosz föderáció elnöke - jelenleg Vlagyimir Putyin - a főnök a téglafalak közt.

A Kreml leghíresebb tornyai - a Pietro Antonio Solari tervezte Szpasszkaja- és Nyikolszkaja-tornyok - a Vörös térrel forrasztják egybe a Kremlt. A tér maga csaknem 75 ezer négyzetméteres és igen szoros egységben áll a Kremllel, illetve annak keleti falával. Gyakran hivatkoznak úgy rá, mint egész Oroszország központi terére, mivel Moszkva fő útjai innen sugároznak ki az ország minden irányába, hogy a városhatárokon kívül országutakká válva kössék össze a fővárost a végtelen orosz vidékkel. A tér nevében eredetileg nem a Kreml téglavöröse, vagy a kommunizmus szimbolikus színe jelenik meg, hanem a tér végében álló Blazsennij-székesegyház szépségét leíró jelző, a krasznaja - gyönyörű, vörös - szó második jelentése ment át a köztudatba és ragadt végül az egész térre.

A Vörös tér nem csak az oroszoké, szinte mindenkinek megvannak a maga élénk emlékei róla - akár járt már Moszkvában, akár nem. A jellegzetes kőborításon a szovjet állami ünnepeken felvonuló katonák, a lassú tempóban elvontatott hadászati rakéták, a fekete nyitott autóból seregszemlét tartó katonai vezetők, a tribünről integető főtitkárok, a hétköznapokon a Lenin-mauzóleum [3] előtt kígyózó sorok, vagy akár a szovjet légvédelmet kijátszó német pilóta landoló Cessnája - valami biztosan bevillan, ha szóba kerül a világhatalmi központ.

Egyvalami még egész biztosan felrémlik: a tér déli végében magasodik Moszkva egyik jelképe, a Vaszilij Blazsennij-székesegyház, amit annak ellenére, hogy a falakon kívül áll, a Kreml részeként szoktak emlegetni. A jellegzetes, nyolc színes hagymakupolát hordozó templom az ortodox templomépítészet egyik - ha nem a - legcsodálatosabb remeke, amely Oroszország Európa és Ázsia között elfoglalt különleges pozícióját is szimbolizálja. Eredetileg egy templompáros egyik tagja volt, de "testvérét", az 1633-ban épült katedrálist az 1930-as évek egyházellenes viharai elsöpörték.

A tatárok felett aratott győzelem emlékére épült templom kompozícióját tekintve egyedülálló remekmű: az 57 méter magas sátortetős központi templomot nyolc kisebb, egymástól teljesen különböző, hagymakupolás templomocska veszi körül. A templomot Posztnyik Jakovlev tervezte, a legenda szerint IV. "Rettegett" Iván megvakíttatta a mestert, hogy soha, sehol máshol ne épülhessen még egy ilyen gyönyörű templom. Igaz, vagy sem a legenda, a páratlan épület most a világ új hét csodája közé emelkedhet.

A Kiyomizu templom

A kiotói templomok és paloták több mint ezer éves múltra tekintenek vissza, Japán történelmében betöltött kulcsszerepük miatt 1994-ben világörökségi védettséget kaptak. A buddhista Kiyomizu templom, a császári város legismertebb látványossága, a régi Kioto egyik történelmi jelentőségű műemlékeként része ennek a páratlan építészeti és vallási együttesnek.

Időszámításunk szerint 800 körül épült (egyes források szerint 798-ban, mások szerint 778-ban) és mint Kiotó sok temploma, a Kiyomizu templom is többször megsemmisült az évszázadok háborúskodásaiban. Jelenleg látható formájában több mint 470 éve óta magasodik a város fölé, a Kiotó keleti peremén hullámzó dombok egyikén.

A templom neve egész pontosan Kiyomizu-dera, azaz a "Tiszta víz temploma", és tulajdonképpen nem is egy templomról van szó, hanem 16 szentélyt neveznek összefoglaló néven így, noha általában közülük a legnagyobbra, az Otowasan templomra gondolnak az esetek többségében.

Az első szentélyt egy buddhista pap, Enchin építette itt (a Kiyomizu egyébként a buddhizmus egyik legrégebb ágának, a Hossónak otthona). A legenda szerint a papnak volt egy látomása, hogy a Yodo-folyó forrásánál tiszta vizet talál. Amikor elindult megkeresni az álmában látott, a sziklák közül lezúduló aranyló patakot, egy öregemberrel találkozott. Az öreg - aki egy fatörzsön üldögélt - elmesélte Enchinnek, hogy az utóbbi kétszáz évet Kannonhoz, a könyörületesség 11 arcú és ezerkarú istenéhez imádkozva töltötte. Az öreg azt kérte Enchintől, hogy vegye át a helyét, míg ő elindul egy zarándoklatra. A fiatal papnak búcsúzóul azt mondta, hogy a korábban ülőhelyéül szolgáló fatörzs kiváló alapanyaga lenne egy Kannon képmásnak. Enchin azonban hiába várta az öreg visszatértét. Keresésére indult, de a közeli hegy csúcsán csak egy pár lábbelit talált. Ekkor jött rá, hogy az öreg maga Kannon volt és hogy visszatért az egekbe.

Klikk a képre!

Amikor Kammu, az ötvenedik japán császár 794-ben Kiotóba költöztette a fővárost, egyik tábornokának, Sakanoue Tamuramaronak adta a tróntermet szolgálataiért cserébe. Tamuramaro aki szintén Kannonnak volt híve, Enchinnek adományozta a tróntermet, hogy legyen az a szentély fő terme. A bámulatos precizitással és mérnöki tudással felépített faszerkezetes épületeket a következő évszázadokban többször is elemésztette a tűz, de mindannyiszor újjáépítették. Az itt található szentélyek többségét 1631-1633 között alkották újra Tokugawa Iemitsu sógun parancsára, a fő terem tetőzete ciprusfából készült, visszautalva ezzel arra, hogy eredetileg az épület a császár trónterme volt.

A "Tiszta víz temploma" név a templomegyüttes területén található három forrásra utal, a helybéliek hite szerint aki iszik a kis vízesések vizéből, az részesül a templom istenségének áldásaiból - többek között egészséget és hosszú életet remélnek az ide elzarándoklók.

A központi épület különlegessége a domb alatti mélység fölé épített terasz, a Kiyomizu no butai, ahonnan lélegzetelállító látvány nyílik Kiotóra, különösen tavasszal és ősszel, amikor a környező erdők ezer színbe öltöznek. A teraszt 139 gerendapillér tartja, és az alatta lévő 13 méteres mélységgel kapcsolatban van egy Edó korszakból eredő hiedelem, ami szerint ha valaki innen leugorva túléli a zuhanást, akkor teljesül a leghőbb kívánsága. Az Edó kor történetírói több mint kétszáz ugrást jegyeztek fel, a magukat levető zarándokok négyötöde túlélte a zuhanást.

Bár a lentebb burjánzó növényzet elvileg ma is jó esélyt adna a túlélésre, napjainkban szigorúan tilos az ugrás. Az ide látogatók a halálugrás helyett beérhetik egy másik hiedelem felelevenítésével. A szerelem istenének szentelt Jishu templom előtt van két szikla, egymástól jó pár méter távolságra. Aki becsukott szemmel eltalál az egyiktől a másikig, az a mítosz szerint megtalálja az igaz szerelmet az életben.

Machu Picchu romvárosa

Az UNESCO lassan negyedszázada, 1983 óta tartja számon a világörökség részeként az 1911-ben felfedezett, tengerszint felett 2430 méteren elterülő, több mint ötszáz éves inka várost. Peruban, a Vilcanota-folyó bal partján, Urubamba tartomány Machu Picchu-i kerületében, Cusco városától 70 kilométerre északnyugatra, a gazdag flórájú és faunájú trópusi erdő közepén, lélegzetelállító szépségű tájban bújik meg az inka birodalom legkáprázatosabb urbánus teljesítménye.

A 13 négyzetkilométeres területen mindenütt, ameddig a szem ellát, hihetetlen precizitással faragott és illesztett kövekből rakott hatalmas falak, teraszok, csatornák, utak és rámpák, szinte az az érzése az ide látogatónak, hogy az évszázadokkal ezelőtt a felülmúlhatatlan szépségű környéket felfedező indiánok közvetlenül a hegy meredek lejtőiből vájták volna le a felesleget, hogy aztán lenyűgöző felhővárosukban boldogan éljenek, napistenüket, Intit imádva, míg ki nem irtották őket.

A szakértők úgy tartják, hogy a Machu Picchu - Öreg Hegy, Machu Piqchu kecsua kifejezésből - néven emlegetett várost az 1440 körül alapította Pacsakutek (Pachacútec Yupanqui, "Ő Aki Visszatért A Földre"), az inka birodalom királya. A történelmi töredékekből annyi szűrhető le, hogy az inkák kevesebb mint száz évig lakták gyönyörű városukat, három emberöltő múltán, körülbelül Pizzaro 1532-es hódításakor tűntek el, bár egyes feljegyzések a hódítók által behurcolt himlőt nevezik meg fő ellenségként, mint ami hamarabb végzett a lakossággal a spanyol fegyvereknél.

A kísértetvárosról évszázadokig csak a helybéliek tudtak, az Andokban bolyongó dél-amerikai indiánok olykor menedéknek használták az elhagyott épületeket. A világ figyelme 1911-ben fordult csodálkozástól tágra nyílt szemmel a rejtélyes perui helyszín felé. Hiram Bingham amerikai archeológus ekkor számolt be arról, hogy megtalálta a várost, amiről csak kósza feljegyzések voltak eddig a gyarmatosítás korabeli dokumentumokban és térképeken, illetve más felfedezők feljegyzéseiben.

Klikk a képre!

Sokáig csak találgatták a kutatók, hogy mi a titka a különleges városnak. Csaknem száz évvel a felfedezése után egyes feltételezések szerint elég bizonyíték van arra, hogy nem igazi városról van szó: Machu Picchut - csakúgy, mint a fáraók az egyiptomi piramisokat - Pacsakutek király pazar temetkezési helynek szánta. Bizonyos régészeti leletek, illetve korabeli feljegyzések ugyanis arról árulkodnak, hogy arannyal borított, mauzóleum-jellegű épületek álltak a területen.

Mások szerint az inka nemesség üdülőhelynek használta az itteni épületeket, miképp a tehetős ókori rómaiak villákat építettek, hogy kipihenjék a dolgos hétköznapok fáradalmait. Megint mások szerint az inka birodalom közigazgatási központja volt, és egyben az inka arisztokrácia menedéke is, ha támadás érte az országot.

A leletek mindenestre arról tanúskodnak, hogy időszakos vallási és csillagászati szerepe is volt a helynek. A kutatók egy nagy palotát és több templomnak tűnő épületet találtak. A szakértők szerint a fennmaradt falakból kiszámolható, hogy legfeljebb körülbelül 750 ember élhetett a fellegvárosban egy időben. Az esős évszakban feltehetőleg még ennél is kevesebben lakták, ha pedig éppen egy nemes sem tartózkodott a városban, akkor szinte alig lézengtek a kőutcákon azt emberek.

Annyit biztosan tudni, hogy a városhoz hatalmas mezőgazdasági területek is tartoztak, a földeken haszonnövényként kukoricát és kokacserjét termesztettek, ezek mellett dísznövényeket is neveltek, a botanikusok több száz fajta orchideát számoltak össze a környéken. A mai értelemben vett írást és olvasást nem ismerő inkák zsinórokkal, úgynevezett kipukkal boldogultak, ha adatokat kellett rögzíteni: a csomóírás - azaz a különböző színű, változatos módokon csomózott madzagok - révén tartották számon a termést, a naptári eseményeket, a népességet.

A város építésének részletei azonban jócskán a múlt ködébe vésznek. A kereket és a habarcsot nem ismerő, fémeszközöket nem használó inkák egészen különleges építési módszereket dolgozhattak ki a kétezer méteres magasságban felépítendő városhoz. Hogy mi volt a módszer, az máig titok, a területen békésen legelésző lámák hallgatnak.

A Megváltó Krisztus szobra

A XIX. század közepén jutott eszébe egy Rio de Janeiro-i katolikus papnak - név szerint Dom Pedro Maria Bossnak - hogy építeni kellene egy, a városra letekintő hatalmas Jézus-szobrot a Corcovado-hegy gránittömbjére. A pap a vallási emlékmű kivitelezéséhez a portugál izabella hercegnőtől kért anyagi segítséget, de az európai arisztokrata nem látott fantáziát az ötletben, ami aztán 1889-ben, a Brazil Köztársaság kikiáltásakor - és az állam és az egyház szétválasztásakor - jó időre feledésbe is merült.

A tervet 1921-ben melegítette fel a Rio de Janeiro-i főegyházmegye, az apropót az ország függetlenségének százéves évfordulója adta. Az egyház megrendezte az országos Emlékműhetet, hogy Brazília lakosaitól adományokat gyűjtsenek a messziről is jól érzékelhető tereptárgy felépítéséhez. Több elképzelés is volt, hogyan nézzen ki a szobor, végül a széttárt karjaival keresztet formáló változatot fogadták el.

A terveket egy francia szobrász, Paul Landowski alkotta, a 8 méteres talapzaton álló, 30 méter magas szobor felépítését egy helyi mérnök, Heitor da Silva Costa irányította. A szobor ujjbegyei közti távolság megegyezik az alak magasságával: a riói Jézus ölelése pontosan 30 méteres. A századelő rendkívül népszerű, mindent átható art deco stílusában fogant szobor öt évig készült. A fő szerkezeti elemeket vasbetonból öntötték, a külső borítás könnyen tisztítható, az időjárás viszontagságait jól bíró, könnyen megmunkálható zsírkőből készült.

A kivitelezésben fontos szerepet játszott a 710 méter magas hegyre felvezető vasút, a szobor építtetőinek ez az egy lehetőségük volt a hatalmas elemek helyszínre szállítására. A Megváltó Krisztus (portugálul: Cristo Redentor) 1145 tonnás szobra 1931-re készült el, október 12-én avatták föl.

Az eseményt kissé beárnyékolta, hogy nem sikerült a díszkivilágítást megfelelően bekapcsolni. A szervezők azt szerették volna, ha a rádiózás olasz úttörője, Marconi küld jelet nápolyi jachtjáról. A rossz időjárás miatt azonban nem volt elég erős a rádiójel, így a hegyen tartózkodó munkásoknak kellett végül a kapcsolókat elfordítaniuk.

A világ egyik legismertebb szobra több mint 75 éve áll már a Tijuca Erdei Nemzeti Parkban, ezalatt keresztény szimbólumból a hatmilliós Rió jelképévé vált, széttárt karjaival a brazil emberek nyíltszívűségét, kedvességét, jóságát hirdeti. Hatása túlnyúlik Brazília határain: a riói szobor ihlette a lisszaboni Cristo-Rei (Krisztus király) szobrot, a portugál fővárosra tekintő, hasonlóan széttárt karú alkotást 1959-ben emelték - állítólag a két szobor arccal egymás felé fordul.

Kétezerben nagyszabású munkák kezdődtek az emlékművön, többek között felújították és megtisztították, új világítási rendszert szereltek fel, és katódos korrózióvédelmet is kapott. 2001-ben kibővítették a vasútállomást, és fejlesztették az infrastruktúrát is. 2006-ban, a szobor 75. születésnapján egy kápolnát szenteltek fel a tövében, azóta keresztelőket és mennyegzőket is tarthatnak a katolikusok az üdvözlő karok védelmében.

A Corcovado-hegyre legegyszerűbben a több mint százéves vasúttal lehet feljutni. A húszperces vonatozás után még 222 lépcsőfokot kell megtenni a szobor talapzatánál lévő kilátóteraszig, hogy a Dél-Amerika legszebb városának tartott Rió panorámájában gyönyörködhessen a látogató. A lustábbak (és persze a mozgáskorlátozottak) használhatják a 2002-ben épített lifteket és mozgólépcsőket.

A kínai Nagy Fal

Tizenhét tartományban, illetve régióban, Belső Mongóliától Pekingen át a tengerig húzódik a világ legnagyobb - pontosabban: leghosszabb - építménye. Az ázsiai ország legismertebb szimbóluma, az ókortól mostanáig megszakítás nélkül létező Kína időszámítás előtt kétszáz évvel létrehozott védelmi vonala vitathatatlanul a világ egyik leglenyűgözőbb civilizációs teljesítménye, ráadásul építészeti jelentősége sem törpül el történelmi és stratégiai fontossága mellett.

Csin Si Huang-ti, az egyesített Kína első császára körülbelül i.e. 220-ban, a mongol hordák, nomád törzsek elleni védekezésül rendelte el a már meglévő - i.e. VII. és VI. századokban épült - tartományi erődök és védfalak rendszerbe olvasztását, a birodalmat északról megóvó Nagy Fal - a Csang Cseng - megépítését. A világ legnagyobb katonai létesítéményévé váló falat egészen a XVII. századig, a Ming dinasztia végéig építették, egészítették ki újabb és újabb elemekkel, a ma látogatható, tégla- és kőépítésű részek is főként a középkorból származnak.

A kezdetben döngölt földből, majd egyre masszívabb anyagokból épülő fal jelenlegi hosszáról több adat is ismeretes, a legtöbb helyen 6700 kilométeres hosszúságot említenek, de vannak olyan források is, amik hét- sőt, tízezer kilométeres kiterjedésről tesznek említést. A korabeli feljegyzések szerint Csin csázsár idejében a fal tíz év alatt ötezer kilométeresre nőtt, majd a rákövetkező Han dinasztia uralkodói több mint tízezer kilométeresre bővíttették. A következő évszázadokban az egymás követő dinasztiák mind építettek valamilyen falat: a valaha létezett falszakaszok összhosszúsága e számítások szerint több mint ötvenezer kilométerre tehető. A kutatók és régészek mindenesetre napjainban is fedeznek fel újabb falmaradványokat Kína távoli szegleteiben, így a hosszúságra vonatkozó adatok kis túlzással percről percre változnak.

Klikk a képre!

Ha a Nagy Falat kívánjuk szemléltetni, kézenfekvő a hasonlat: mint egy mítikus gigászi sárkány kacskaringózik keletről nyugat felé, sivatagokon, mezőkön, mocsarakon, hegygerinceken és hatalmas síkságokon át. Van, ahol lélegzetelállító tájban, festői hegyek közt vezet zegzugos útja, van, ahol hosszú kilométereken át nyújtózik nyílegyenesen a poros pusztában. Rejtélyes és megkapó látványa ellenére építése körül nincs különösebb homály: hatalmas emberi erőforrásokat mozgattak meg az építtetők, több tízezer kínai életét emésztette fel a falak felállítása. A nagy méretű gránitköveket és téglákat a saját hátukon, vagy legfeljebb szamarak és kecskék segítségével hurcolták az építkezések helyszíneire, gyakran a meredek hegyvonulatokra a munkások.

A végeredmény: egyedi stílusú, átlagosan tíz méter magas, talapzatánál 7-8 méter, tetejénél 4-5 méter széles, bástyákkal, őrtornyokkal, erődökkel tagolt fal, aminek tetején könnyen mozgathattak csapatokat a védők, illetve a támadók ellen hathatós védekezésbe lehetett vonulni: a csipkézett mellvédekkel ellátott fal tetején kifelé lőnyilásokat alakítottak ki, míg a belső oldalon jól védhető kőlépcsőket és bejáratokat vágtak. Az ellenség támadásaira füstjelekkel figyelmeztették egymás a tornyok, e "távközlési hálózat" jóvoltából időben tudták mozgósítani a fal közelében állomásoztatott seregeket. A lőfegyverek és ágyúk megjelenéséig gyakorlatilag bevehetetlen volt az erődrendszer, a mongol hódítás (1271-től 1368-ig) és a mandzsúriai hatalomátvétel (1644-től 1911-ig) nem a fal, hanem az épp hatalmon lévő dinasztiák gyengesége miatt volt lehetséges.

Az elmúlt kétezer év persze nem tűnt el nyomtalanul a Nagy Fal esetében sem, jókora része lett az enyészeté. A turizmus fellendítése érdekében helyreállított, Peking környéki, Ming-korabeli szakaszokon kívül - főként a falvak és kisebb városok közelében - folyamatosan pusztul, romlik a fal állaga. Ahova nem érnek el a látogatók milliói, a fal építőköveit tégláit elhordják a helyi lakosok, akiknek életében nem sok jelentősége van az épp ott húzódó faldarabnak.

A fallal kapcsolatos egyik legelterjedtebb vélekedés, hogy az egyetlen ember alkotta építmény, ami a Holdról is látszik, más közkeletű megfogalmazás szerint az egyetlen űrből is látható építmény. Az ezzel kapcsolatos igazság valahol félúton van a kettő között: a Holdról - több százezer kilométeres távolságból - jószerével csak a földrészek ismerhetők fel, míg Föld körüli orbitális pályákról - azaz az űr közelebbi határáról - több más emberi építmény is jól kivehető, így a Nagy Fal nem az egyetlen űrből is látható földi objektum. Ettől függetlenül kétségtelen, hogy a Nagy Fal az egyik legcsodálatosabb emberi alkotás, akár jó a szeme az űrhajósnak, akár nem.

Neuschwanstein kastélya

A festői Bajor-Alpok szikás hegyei, vadregényes fenyvesei közt "bújik meg" Németország egyik legkeresettebb turista attrakciója, II. Lajos bajor király harmadik, befejezetlenül maradt kastélya, a Neuschwanstein várkastély. A 41 éves korában öngyilkosságot elkövető "Bolond Lajos" avagy a "Tündérkirály" 18 évesen, apja halála után, 1864-ben ült a bajor trónra, uralkodása 22 éve alatt leginkább különcségeiről, zabolátlanul romantikus fantáziájáról, maga köré épített mesevilágáról vált ismertté.

A saját neméhez vonzódó, a germán mondák ihlette képzeletvilágba menekülő magányos király nem igazán törődött az országirányítással, tehetségét kedvenc zeneszerzője, Wagner inspirálta kastélyok és várak tervezésébe ölte. A komor operák díszleteit megálmodó király után három megvalósult kastély maradt: Linderhof, Herrenchiemsee és a befejezetlen Neuschwanstein; az utókor más, soha fel nem épült várkastélyok terveinek jókora halmából csak sejtheti, hogy miféle álmodozó lehetett az uralkodással hadilábon álló király.

Ami biztos, hogy Wagner 1850-ben bemutatott Lohengrinje, a hős lovag X. századi romantikus története nagy hatással volt a fiatal király fantáziadús képzeletére. Neuschwansteint, a szent Grált őrző ezüstvértes hattyúlovag várát 1869 és 1886 között építtette fel II. Lajos, abban a korban, amikor a hasonló erődítmények katonai jelentősége gyakorlatilag nullára csökkent. II. Lajos a romos hohenschwangau-i vár tervei alapján építtette fel a várat, elképzelése szerint az egykorvolt germán lovagi várak eredeti stílusában - a király haláláig Új Hohenschwangau néven emlegették az építményt.

A várkastély Füssen közelében, az osztrák határtól két kilométerre, a Bajor-Alpok egyik völgyében épült fel, a zord sziklaszirten magasodó könnyed, bűbájos építmény fehér falaira, csipkés tornyaira a környező hegyekből kiváló kilátás nyílik, csakúgy mint a kastélyból a környező hegyekre. A király szerint szent és megközelíthetetlen, a lehető leggyönyörűbb környezet amit egy ilyen vár számára találni lehetett.

Klikk a képre!

A terveket egy díszlettervező, Christian Jank készítette, ami nagyban megmutatkozik a végeredmény meseszerűségében. A különféle építészeti stílusokat ötvöző várkastély fő kapujához meredek, szűk út vezet, a külső falak tornyaiba csigalépcsőkön lehet feljutni. A két toronnyal büszkélkedő ötemeletes királyi palotában 360 szoba található, de közülük csak keveset sikerült befejezni a király haláláig.

Tizennégy szoba és terem tekinthető végleges állapotúnak, a Wagner műveit megidéző berendezés és dekoráció román, mór, gótikus, bizánci és barokk jegyeket hordoz magán, mindez XIX. század végi modern technológiával (központi fűtés, lift, stb) keveredik. Az egyik legpompázatosabb helyiség a királyi hálóterem: a nagyszerű freskókkal, festményekkel, mozaikokkal, faragványokkal díszített szobán mesteremberek és művészek tucatjai dolgoztak, csak az ágy elkészítése két (más feljegyzések szerint több mint öt) évig tartott.

A kastély sorsa a király sorsával együtt pecsételődött meg. 1886-ban az államtanács miniszterei őrültnek nyilvánították a gyenge idegzetű, sokszor lovagi öltözetben mutatkozó II. Lajost, aki miközben egyre több és több pénzt ölt a lohengrini fantázia megvalósításába, a politikára fittyet hányva alig törődött valamit országa ügyeivel. Az eladósodott különc királyt Berg várába szállították, az érzékeny lelkű uralkodó két nappal később feltehetőleg öngyilkos lett.

A hattyúlovag életére vágyó II. Lajos valószínűleg vízbe ölte magát: tetemére a Starnberg tó sekély vizében találtak rá 1886. június 13-án. Az uralkodó halálának körülményei ma sem világosak, II. Lajos mellett pszichiátere holttestét is megtalálták a vízben. A befejezetlen mesekastélyt a király halála után nyitották meg a nagyközönség előtt.

A Sydney Operaház

"Ausztrália, Új-Dél-Wales, Sydney, Port Jackson-öböl, az a nagy, gigantikus kagylókból rakott ház". Ha levelet akarnánk írni a kontinensország legismertebb építészeti alkotásában a házmesternek, akár így is kezdhetnénk a címzést, hogy odataláljon az eltéveszthetetlenül egyedi és jellegzetes, az ausztrál metropolisz első számú jelképének számító épülethez az üzenet.

Az Ausztrál Opera, a Sydney Színházi Társulat és a Sydney Szimfonikusok állandó otthonáról hosszasan lehetne értekezni, elismerve vagy vitatva a bevett operaházi elképzelésektől jócskán elrugaszkodott létesítmény nagyszerűségét, építészeti kvalitásait. A leginkább ázsiai vitorláshajóra emlékeztető (a kicsit gunyorosabb megfogalmazások szerint inkább kikapart és egymásra hajigált osztrigahéjakra hasonlító) hatalmas művészeti központ az Öböl másik nevezetességével, a Kikötő híddal egyetemben kétségtelenül Sydney, de egész Ausztrália meghatározó nevezetessége, sőt egyes vélekedések szerint az egész huszadik század egyik legsajátosabb építészeti alkotása.

Operaház építését leginkább a Sydney Szimfonikus Zenekar szorgalmazta, de már a negyvenes években sokan hangoztatták, hogy az ország legnagyobb városában elkelne egy megfelelően reprezentatív művészeti komplexum. Az ausztrál kormány 1956-ban írta ki a többfunkciós épületre a nemzetközi pályázatot, a 32 országból beérkezett 233 terv közül végül a 38 éves, dán Jørn Utzon tervezte vasbeton vitorlák nyűgözték le leginkább a döntnököket. Az expresszionista stílusban fogant, meglehetősen kidolgozatlan, ám szárnyaló fantáziára és kísérletező kedvre valló tervek megvalósítása azonban nem ment zökkenőmentesen.

A sosem látott feladatra vállalkozó mérnökök hét évvel és hétmillió ausztrál dollárral számoltak az alapkőletételtől az átadásig. Az alapozást 1959-ben kezdték, a csaknem két hektáros vízparti területen 580 beton tartóoszlopot süllyesztettek 25 méter mélyre. A gondok az óriási (a legmagasabb ponton 67 méteres) ívelt "betonvitorlákkal" kezdődtek. A tető tartószerkezetének bemelése az elképzeltnél bonyolultabbnak és időigényesebbnek, de főként költségesebbnek bizonyult.

Klikk a képre!

A megrendelő kormány és a dán építészzseni közti viszony 1965-ben, a belső terek kialakításakor romlott meg végleg. A két fél egymásnak ugrott, az előbbi olcsóbb megoldásokat kezdett követelni, az utóbbi viszont ragaszkodott az eredeti tervekhez. Végül az illetékes minisztérium befagyasztotta a költségvetést, a vérig sértett Utzon pedig jócskán az épület befejezte előtt, 1966-ban elhagyta az országot, és sohasem tért vissza. Az operaház építésének irányítását ausztrál építészek (Todd, Hall és Littlemore) vették át. Az újabb és újabb nehézségekkel szembesülő, korábban nem próbált megoldásokra kényszerülő kivitelezők végül alaposan eltértek a kezdetben kitűzött keretszámoktól. Az építkezés 14 évig tartott, és tervezettnél nagyságrendekkel többe, 102 millió dollárba került.

Az épület szülőatyja a nélküle eltelt hét évben folyamatosan kitartott amellett, hogy a spórolás a minőség rovására megy majd. A kritikusok egy része az épület 1973-as felavatása után igazat adott a dán építésznek: többen az építők szemére vetették, hogy a belső terek jócskán hagynak maguk után kívánnivalót, a legfájóbb kifogás pedig pont a lényeget, a hatalmas előadótermek csapnivaló (azóta természetesen korrigált) akusztikáját illette.

A turista-látványosságként is funkcionáló, impozáns épület ettől függetlenül ámulatbaejtő adatokkal rendelkezik. Ezer helyiség található benne, ebből öt színházterem, öt próbastúdió, hatvan öltöző, két főcsarnok, négy étterem és számos ajándékbolt. Az előadótermek közül legnagyobb a 2679 nézőt befogadó Concert Hall és az 1547 férőhelyes Opera Theatre, a betonhéjak két nagy csoportjában e két terem kapott helyet. Tíz évig készült a Concert Hall tízezer sípos orgonája, a világ legnagyobb mechanikus orgonája. A három kisebb színházterem az 544 székes Drama Theatre, a 398 székes Playhouse és a 364 székes Studio Theatre. (Csak összehasonlításképp: a Magyar Nemzeti Színház nagyterme 619, míg a stúdióterem 150 férőhelyes).

A híres tetőszerkezet 2194, egyenként 15 tonnás betonelemből áll, amiket 350 kilométernyi acélkábel tart össze - a 32 betonoszlopon nyugvó tető 27 ezer tonnát nyom, az épület maga 160 ezer tonnás. A teljes gőzzel üzemelő operaház egy 25 ezer fős város energiaigényét emészti fel, a monstrumot 645 kilométernyi elektromos kábel szövi keresztbe-kasul. Az építők 6225 négyzetméter francia üveget használtak fel, a messzire fehérlő tetőt egymillió (egészen pontosan 1 056 056 darab) svéd gránitlap alkotja. A belső tereket hat légkondicionáló terem látja el temperált levegővel, percenként több mint 25 ezer köbméter levegőt mozgatva meg a húsz kilométernyi légcsatornában.

A gyakorlatilag ezt az egy igazán említésre méltó remekművet alkotó Utzon és Ausztrália hűvös viszonya 2003-ban rendeződött. A Sydney Egyetem tiszeteltbeli doktorrá fogadta az építészt, megkapta az ausztrál érdemrendet, valamint Sydney város kulcsát és bevonták az épület belső tereinek újratervezésébe is. A hosszú repülőútra már nem vállakozó idős építészt fia képviseli a távoli földrészen. Jan Utzon 2006-ban, az épület új, apja tervezte szárnyának megnyitásakor azt mondta, apja élete a Sydney Operaház, és bár nem lehet jelen, csupán a szemét kell lehunynia, hogy lássa művét.

Petra, a sziklaváros

Mindenféle túlzás nélkül ki lehet jelenteni, hogy Angkor (Kambodzsa) és Machu Picchu (Peru) mellett a jordániai Petra a harmadik legkomplexebb csoda, amire szavazni lehet. Az Arab sivatag peremén, az izraeli határtól 25 kilométerre keletre, a Wadi Musa nevű kis falutól 3 kilométerre nyugatra, a Holt-tengertől délre húzódó hegyláncok közt rejtőző ókori várost 1984-ben nyilvánította az UNESCO a világörökség részének [3], elismerve ezzel a közel-keleti történelem egyik legrégebbi településének jelentéségét.

Petra - ami görögül annyit tesz: szikla - városának kialakulása a messzi múlt homályába vész. A ma embert próbálóan sivár, sziklás, forró sivatagi tájban 9 ezer évvel ezelőtti település maradványait tárták fel a régészek, a nabateusok - egy arábiai szemita népcsoport - az i.e. VIII. század környékén telepedtek le a területen, és ők virágoztatták fel hosszú évszázadokra Petrát, a nabateus birodalom lenyűgöző fővárosát.

A meredek sziklák övezte völgyben kialakult város egy része egészen máig fennmaradt, ami annak köszönhető, hogy lakosai a hegyek vöröses, rózsaszín mészkő és homokkő szikláiba vájták monumentális, görög hatásokat tükröző templomaikat, a négyezer fő befogadására képes amfiteátrumot, a sziklák falaiban alakították ki százával palotasírjaikat. A nabateus birodalom már rég elenyészett, de a lélegzetelállító látványt nyújtó hellenisztikus sziklahomlokzatok kiállták az évszázadok viharait - az több száz négyzetkilométeres területen bőven találni ma is látnivalót.

A nabateusokról annyit lehet tudni, hogy az ókori kereskedelmi útvonalak kereszteződésénél letelepedő, kezdetben állattenyésztéssel foglalkozó nép hamar felismerte a hely stratégiai jelentőségét, és az arra megforduló kereskedőktől, a földjeiken áthaladó karavánoktól vámot szedtek, megalapozva ezzel a birodalom gazdagságát. Fő istenük Dushara, a Hegyek Ura (egyes források szerint a Nap Istene), a nabateus panteon feje volt, de többistenhívők lévén, más kisebb isteneknek is áldoztak - imádkozó és áldozati helyeik részben ma is megtalálhatók a területen. (A város egyetlen nagyobb, máig megmaradt szabadon álló épülete, a Dushara tiszteletére emelt templom, középpontjában a mekkai Kába-kőhöz hasonlatos oltárkő.)

Klikk a képre!

A sivatagi nép tagjai a csatornázás mesterei voltak, a sziklaváros ivóvízellátását vízvezetékek, sziklába vájt csatornák, ereszek, gátak és ciszternák rendszerével oldották meg, egyúttal védve sivatagi oázisukat az özönvízszerű esőktől is. Az arab város vesztét részben a víztől függés okozta: a római hódítások idején, i.sz. 105-ben az éles szemű Trajanus fölmérte, hogy a víz útjának elzárásával megadásra kényszerítheti az amúgy katonailag jól védhető várost.

A hanyatláshoz nagyban hozzájárult az is, hogy ez idő tájt helyezkedtek át a kereskedelmi útvonalak a tengerre, a fő bevételi forrásától megfosztott, fénykorában több tízezer lakosú Petra hamarosan elnéptelenedett. Sem a rómaiak, sem a később erre megforduló bizánciak, arabok és keresztes lovagok nem telepedtek le huzamosabb időre, Petra az ókor végére feledésbe merült, és a sivatag - no meg néhány beduin család - kezdte meghódítani.

Petrát 1812-ben egy svájci származású utazó, Johann Ludwig Burckhardt fedezte fel újra - legalábbis ő tudósította ismét Európát a bibliai legendák homályába veszett város létezéséről. A Siq néven ismert szurdokon át érkező orientalista szeme elé fantasztikus látvány tárult: a kőbe vésett görög stílusú paloták, sírkamrák, és a napszaktól függően más-más színárnyalatú, rózsaszín, vörös sziklák világon egyedülálló együttese a még mai utazókba is belefojthatja a szót.

A Dusharának emelt központi templom, a Kaszr el-Bint Finaun mellett ötszáz, helyenként 30-40 méter magas, kőbe vájt, kívülről palotának, templomnak tűnő épület látható ma Petrában - köztük az egyik legszebb, a Siq-ből kilépve elsőként a szem elé táruló monumentális al-Khazneh, a "Kincstár". A kifinomult, precíz kőfaragó tehetségről tanúskodó épületek "belül" sötét, sziklába vájt termekben folytatódnak. Eredeti funkciójukról nem maradtak fenn feljegyzések, a régészek szerint feltehetőleg sírkamráknak használták a város lakói - ennek némiképp ellentmond a rejtély, hogy emberi maradványokat, csontokat egy darabot sem találtak.

Stonehenge

Anglia egyik dél-nyugati megyéjében, Wiltshire-ben található Európa legjobb állapotban fennmaradt prehisztorikus helyszíne. A Salisbury-fennsík több megalit emlékhellyel is büszkélkedhet, de közülük az Amesbury közelében lévő kőkör a "sztár", jelentőségénél talán csak hírneve nagyobb. Az UNESCO világörökségi védettségét [3] 1986-ban Avebury-vel (a legnagyobb létező megalit kőgyűrűvel) együtt elnyerő Stonehenge nem más, mint egy bronzkorszaki menhirekből álló kör alakú, négyezer évesnél is idősebb szentély.

A neolitikumnak szerte Európában és Észak-Afrikában, Szicíliától Svédországig több ezer maradványa található, csak Dániában 24 ezer védett újkőkorszaki megalit emléket tartanak számon. E hatalmas, mítikus homályba vesző célú kőtömbök, kőkörök közül emelkedik ki nagyszerűségével és komplexitásával Stonehenge.

Jelenleg az eredetileg itt felállított köveknek körülbelül a fele látható, a többit elhordták a környékbeliek saját házaik, kerítéseik építéséhez, de a hosszú évszázadok alatt a kíváncsi - és emlékbe követ lopó - látogatók is rengeteg kárt okoztak. A rejtélyes komplexum évente több százezer turistát vonz, bár sokakban minden bizonnyal csalódást kelt, hogy Stonehenge jóval nagyobb, magasabb építményként él a képzeletükben, míg a helyszínen alig két-három méteres kődarabokat találnak, és minden bizonnyal kell egy kis idő, míg a hely atmoszférája és történelmi mélysége feledteti a kezdeti kiábrándulást.

Hogy kik és miért építették, jószerével csak találgatják a tudósok. A pontos funkció tisztázása már csak azért is nehéz, mert az eredetileg négy koncentrikus körből álló Stonehenge három, egymástól jól elkülönülő, hosszú szakaszban épült, legalábbis a régészeknek ennyit sikerült kideríteni a helyszínen talált leletekből. Az építmények mind eltérő formájúak és szerkezetűek voltak, az egymást követő építők volt hogy lebontották, átalakították elődeik munkáját, tehát az összes stonehenge-i építmény egy időben egyszerre sosem létezett.

Klikk a képre!

A becslések szerint i.e. 3200 körül - bőven a gízai nagy piramisok építése előtt - ásták ki a Stonehenge körüli nagy - 110 méter átmérőjű - árkot, az innen kitermelt több ezer köbméternyi mészkőből alakították ki a belső töltést. Az árkon kívül álló magányos Heel Stone is ekkor kerülhetett a helyére, a töltésen belül pedig a kört formáló 56 darab úgynevezett Aubrey-gödör keletkezési idejét is ekkorra teszik (ezekben feltehetőleg faoszlopok álltak). Ezer évvel később egy kék kövekből készült kettős kősort állítottak, valamint a Stonehenge középppontjában álló hatalmas Oltárkő (Altar Stone) is ekkor került ide.

I.e. 2100 körül kezdtek bele az itt élők a legfontosabb, Stonehenge képét máig meghatározó építési szakaszba. Új helyre került az Oltárkő, és felállították a harminc darab, kék homokkőből álló Sarsen-kört, amiből ma 17 kő van még meg. A Sarsen-körön belül kialakították az öt trilithonból álló Sarsen-patkót (a tizenötből mára csak nyolc kőtömb maradt fenn), a töltésen belül, az Aubrey-gödrök ívén pedig a négy Station-kő is ekkor lett a komplexum része (ezekből kettő látható jelenleg). Az Oltárkő i.e. 1800 körül kapta meg végleges helyét, a kék kövekből épült kettős kősort feltehetőleg ekkor rombolták le, hogy a Sarsen-körön belül egy másik kőkört és benne egy másik patkó formájú alakzatot alakítsanak ki. Ásató régészek szerint i.e. 1600 tájékára tehetők az utolsó építési munkák a területen.

A becslések szerint munkaórák millióit ölték a nagyszabású földmunkákba, az egyenként több tíz tonnás (a legnehezebb legalább 45 tonnás) kövek megformálásába és felállításába a csupán kezdetleges, csont és kő szerszámokkal bíró szigetlakók. Stonehenge ma is látható kék homokköveit Wales területéről, a 380 kilométerre lévő Preseli-hegységből szállították a helyükre, a kibányászott kőtömböket feltehetőleg hatalmas tutajokon vontatták fel az Avon folyón. Egy-egy kő mozgatásához valószínűleg több száz munkásra volt szükség.

Stonehenge funkciójával kapcsolatban több elképzelés is létezik. Mivel pontosan északkelet-délnyugati tájolású, több kutató is azt feltételezi, hogy csillagászati szertartásokra, napfordulók, napéjegyenlőségek megünneplésére szolgált. Ezt alátámasztja, hogy a nyári napfordulón a felkelő nap első sugarai pontosan a patkó alakú kősor közepén haladnak át. Mások szerint inkább rituális temetkezési helyül, vallási központként szolgált, a legendák pedig részint arról szólnak, hogy maga a nagy varázsló, Merlin vett rá egy óriást a kövek összehordására és felállítására, míg más mítoszokból az derül ki, hogy Stonehenge az Ördög műve.

Hogy kik építették? Rejtélyes (bulvárosan szólva: vérszomjas) druidák, vagy egyszerű, ám nem mindennapi mérnöki tudással felvértezett ókori népek? Keveset tudunk Stonehenge emberéről, bár idén februárban a sheffieldi egyetem archeológusai szenzációs bejelentést tettek, ami után már várható, hogy némileg oszlik majd a mítikus homály. Durrington Wallsnál, Stonehenge közelében egy nagyobb - feltehetőleg több száz fős - település nyomaira bukkantak a régészek, megerősítve azt, hogy a környéken valamiféle központi rituális hely szerepét töltötte be a kő létesítmény. A feltárt házak korát a radiokarbonos vizsgálatok alapján 4500 évesre teszik, a tudósok szerint nagy valószínűséggel az itt élők építették Stonehenge-t.

A New York-i Szabadság-szobor

szoboróriás, ami annyira megosztaná az embereket, mint a teljes leánykori nevén "A Szabadság beragyogja a világot" 121 éves fáklyás nőalakja. Az, hogy kinek mit jelképez és hogy ezért szeretettel, vagy gyűlölettel tekintenek-e rá, nagyban függ az anyaország, az Egyesült Államok tevékenységének megítélésétől. Annyi bizonyos, hogy mást jelképezett az 1900-as években, mást 1956-ban, megint mást 2001. szeptember 11-én és mást jelképez napjainkban. De még mielőtt túl messzire kanyarodnánk aktuálpolitikai ösvényekre az eredeti témától, térjünk is vissza gyorsan Frédéric-Auguste Bartholdi francia szobrász 1984-ben világörökségi védettséget [4] kapó művéhez.

Franciaország kormánya a XIX. század végén gondolta úgy, hogy ideje megköszönni a szabadság és függetlenség szinonímájává lett Egyesült Államoknak azt, hogy a feudális monarchiák uralmát nyögő európai országok, de jószerével az egész világ elűzött vagy elvándorolni kényszerült népei bármikor befogadó otthonra lelhetnek az akkor épp százéves tengerentúli demokrácia hatalmas olvasztótégelyében. A hatalmas szobor megalkotásával Frédéric-Auguste Bartholdit bízták meg, a belső acél tartószerkezet Gustave Eiffel mérnöki tudását dícséri (ezzel a párizsi Eiffel-torony tervezője kétszer is szerepel tulajdonképpen a csodaesélyesek közt).

Az amerikai-francia barátság jegyében a két ország megállapodott abban, hogy a szobrot a franciák készítik el, viszik New Yorkba és szerelik össze, míg a talapzat kivitelezéséért az Egyesült Államok felel. A Richard Morris Hunt tervezte piedesztál és a fáklyás nőalak elkészítése a kezdetekben mindkét országban pénzügyi nehézségekbe ütközött. Franciaországban többek között lottójátékok szervezésével gyűjtötték a szükséges összeget, míg Amerikában aukciók, kiállítások bevételeit fordították a projekt kivitelezésére, de maga Joseph Pulitzer, a magyar származású sajtómágnás is rápirított lapjában (The World) a tehetősekre, hogy adakozzanak.

Bartholdit 1876-ban bízták meg a szobor terveinek elkészítésével, a rézből készült alkotás 1884-re állt készen az Atlanti-óceán átszelésére. A 350 darabra bontott, 214 hatalmas ládába csomagolt alkotás 1885 júniusában érkezett meg az Isere fregatt rakterében New York kikötőjébe. A New York-i öböl bejáratánál lévő szigeten a gránittalapzat építése 1886 áprilisban fejeződött be, a francia építők négy hónap alatt szerelték össze Miss Liberty-t.

Klikk a képre!

A francia szobrász több szimbolikus utalást is beépített művébe. A koronának 25 ablaka van, amely a föld drágaköveit jelképezi. A korona hét sugara a világ hét nagy tengerére és a földrészekre utal. A nő bal kezében egy 7-szer 4 méteres táblát tart, a törvénykönyvet megjelenítő tárgyon római számokkal az amerikai függetlenség dátuma áll (1776. július 4.). A szobor héja 31 tonna réz felhasználásával készült, a réz elemeket tartó acélszerkezet 125 tonát nyom. A piedesztál betonalapjába 27 ezer tonna betont öntöttek. A fáklya csúcsa 93 méter magasan van a talajhoz képest. Érdekesség, hogy a szobor rézburkolata csupán 2,37 milliméter vastag, a fémlemez fából faragott formákba kalapálva érte el végső formáját.

A százéves függetlenségi évfordulóhoz képest tíz év késéssel, 1886. október 28-án avatta fel Grover Cleveland elnök többezres ünneplő tömeg jelenlétében. Ettől fogva az Egyesült Államokba érkező bevándorlók millióinak lett meghatározó élménye a New Yorkba tartó hajóról elsőként megpillantott, a reményt és az új élet lehetőségét jelentő nőalak.

1916-ban robbantásos merényletet kíséreltek meg a szobor ellen, története során akkor zárták le először a világítótoronyként is funkcionáló kolosszusban kialakított kilátót. A szobornak helyet adó, csillag alakú Wood erődöt 1924-ben nyilvánították a szobor részének, magát a Bedloe-szigetet 1956-ban keresztelték át Szabadság-szigetre. 1956 novemberében Magyarországról elmenekült emigránsok törtek be a lezárt fáklyába és a budapesti forradalom eltiprása elleni tiltakozásul magyar lobogót helyeztek el a szobor tetején. A nagy sajtóvisszhangot kapó akciót fél óra elteltével szakították félbe a szobor őrei.

A National Park Service kezelésében lévő alkotást 1984-ben felújították, ekkor kapta meg az UNESCO-tól a védettséget is, és ennek örömére ismét megnyitották a publikum előtt. A következő nagy változást 2001. szeptember 11. jelentette. A manhattani World Trade Center két tornyát leromboló terrortámadás miatt ismét lezárták a szobrot, a koronában lévő kilátó azóta sem látogatható. Miss Liberty és a füstbe borult New York fotói bejárták a bolygót, feltehetőleg végleg megváltoztatva az Egyesült Államok és a világ viszonyáról alkotott képet.

A Tádzs Mahal

Az Index tavalyi szavazásán az olvasók India ékkövét választották meg [4] a legcsodásabb csodának, és valljuk be, ez érthető is. Az 1983-ban világörökségi védettséget [5] elnyerő agrai mauzóleum fehérmárvány tömbje valóban egyike a világ leglenyűgözőbb és legemlékezetesebb épületeinek. Az indiai muszlim építészet legtökéletesebb ékének tartott Tádzs Mahalt 1632 és 1654 között építtette Dzsahán sah. (Agra ekkortájt a muszlim moguluk uralma alatt lévő India fővárosa volt).

Az ötödik mogul császár rajongva szeretett felesége, Mumtaz Mahal emlékére emeltette a rendkívüli építményt. A mogul kedvenc asszonya 1631-ben halt meg szülés közben, az uralkodó azt ígérte a perzsa hercegnőnek, hogy olyan egyedülállóan pompás sírt építtet neki, ami örökre megőrzi nevét. Mumtaz Mahal mindvégig nagy befolyásaal volt a császár életére és uralkodására, de 39 éves korában, tizennegyedik gyermekük születése közben életét vesztette.

A rendkívül mély gyászba borult uralkodó valóra váltotta ígéretét. A Tádzs Mahal tervezéséhez és felépítéséhez az iszlám világ minden szegletéből toborzott neves építészeket Dzsahán sah, az azonban nem derül ki teljes bizonyossággal a fennmaradt feljegyzésekből, hogy kit lehet a remekmű építész zsenijének tartani. A szájhagyomány szerint Ustad Ahmad Lahori tervezte a fehérmárvány mauzóleumot, és az építkezés befejeztekor a sah megvakíttatta az építészt, hogy soha többé ne tervezhessen hasonló szépségű éptményt.

Más források Istad Usa és Isa Muhammad Effendi nevét említik tervezőként, sőt, vannak olyan feltételezések is, hogy a fő tervező egy itáliai építész, bizonyos Geronimo Veroneo volt. Ez utóbbi - főként európai kutatók által hangoztatott - vélekedést többek között az is alátámasztja, hogy Veroneo 1640-ben Agrába utazott és haláláig ott is élt, ráadásul egyes művészettörténész szakértők szerint a Tádzs Mahal több itáliai építészeti vonást is magán visel. De írásos bizonyíték Veroneo tevékenységére sincs, ráadásul az épület főként perzsa, török, indiai és iszlám építészeti stílusok elemeiből áll.

Klikk a képre!

Az uralkodó a messzi Rádzsasztánból hozatta a legszebb fehér márványt, ami az ég kék háttere előtt kétségkívül a létező legkifinomultabb építészeti hatást éri el. A hatást fokozza, hogy az építmény csaknem minden négyzetcentiméterét - kívül és belül egyaránt - valamilyen remekbeszabott, festett, faragott vagy berakásos, kalligrafikus, absztrakt vagy növényi díszítés borítja. Összesen 28-féle drága- és féldrágakövet használtak a külső és belső dekorációhoz: jáspist Pandzsábból, jáde-követ és hegyi kristályt Kínából, lapis lazulit és türkizt Tibetből, gyémántot Pannából, vörös karnéliát Arábiából, zafírt pedig Srí Lankáról vittek az építkezéshez és a díszítéshez. Az építési költségeket ha átszámolnánk, közel százmilliárd forint lenne a számla végösszege

A legszebb szerelmi emlékmű megvalósításán a fennmaradt iratok szerint húszezer munkás dolgozott, huszonkét éven keresztül, minden áldott nap. Az építőanyagokat ezer elefánt vitte a birodalom legtávolabbi vidékeiről a Jamuna folyó partára. Az építőmunkásoknak külön várost létesítettek Agra közelében, a halott császárnéről elnevezett Mumtazabad, ma Tádzs Gandzs néven található a térképeken.

A csodás szimmetriájú Tádzs egy 96x96 méteres négyzet alakú, magasított platformon áll, az épület alaprajza 57x57 méteres négyzet, ami azonban a levágott sarkok miatt szabálytalan nyolcszöget formál. Az építmény négy kisebb és egy nagy, központi kupolát foglal magába, a jellegzetes hagyma formájú, csúcsos főkupola 65 méter magas. A platform négy sarkában négy karcsú minaret áll, a fehér tornyok ötven méter magasak.

A Tádzs Mahal részeként tartják számon a tőle balra és jobbra lévő, vörös homokkőből épült mecsetet és vendégházat, valamint az előtte elterülő hatalmas, zöldellő mogul kertet is. A kert négy részre oszlik, és mindegyik rész további négy részre tagolódik. A csaknem egy négyzetkilométeres területű kertet középen egy márványmederben futó, mesterséges patak vágja félbe, vizében visszatükrözve a Tádzs alakját.

A Tádzshoz a kert déli kapuján át, a halált jelképező ciprusokkal szegélyezett patak mentén vezet a mesébe illő út. A látvány napkeltekor és alkonyatkor a legszebb, ködös, párás reggeleken, a Jamuna folyó felől szemlélve szinte lebegni látszik a halott császárné palotája. A császár és felesége holttestét rejtő Tádzs azonban akkor a leglenyűgözőbb, amikor a telihold fényében sejtelmesen ragyogni kezd a márvány. "Könnycsepp az idő arcán" - írta róla Rabindranath Tagore.

Timbuktu vályogvárosa

A Szahara délnyugati peremén, a Niger-folyótól tízegynéhány kilométerre északra, az egyre sivatagosodó szavannák ölelésében található Afrika egyik legrégebbi kereskedőközpontja, a középkor mesés gazdagságú nagyvárosa, Timbuktu. A XII. (más források szerint az V.) században, négy fontos karavánút kereszteződésében alapított település nem egyszerűen a hatalmas arab világba tartó és onnan származó áruk cseréjének volt a virágzó helyszíne, hanem egyetemeivel, mecsetjeivel és százezer lakosával az iszlám hit és tudomány előretolt afrikai fellegvára is volt.

A Timbuktu név állítólag annyit tesz, hogy Buktu kútja. Buktu - ha minden igaz - egy tuareg nő volt, és az V. században ő ásott az itt talált oázisban egy kutat a később kialakuló város helyén. Az itt megforduló kereskedők építették az első állandó épületeket, majd a XIII-XIV. században már nyüzsgő kereskedőváros nyújtózott a Nigertől északra lévő pusztában. Timbuktu és Mali gazdagságára, erejére jellemző, hogy amikor Mansa Musa, a nyugat-afrikai muszlim birodalom uralkodója 1324-ben elzarándokolt Mekkába, Kairóban megállva annyit költekezett és adományozott, hogy összeroppant tőle a helyi arany és pénzpiac. Ekkor figyeltek fel Európában és Arábiában a nyugat-afrikai Mali jelentőségére.

A tuaregek alapította településen hozták létre a világ egyik legelső egyetemét, a messze földön híres, az arab világ minden sarkából húszezer hallgatót befogadó iszlám Sankore Egyetemet. A XV. századra itt kialakult tudományos, kulturális és szellemi központból kiindulva hódította meg az iszlám az afrikai országok nagy részét.

A különleges, tüskés gúla formájú, vályogfalú Sankore mecset - ami körül az egyetem is kialakult - tervezésére Musa király a híres granadai építészt, Abu Ishaq as Sahilt kérte fel. A vályogépítkezés egész Timbuktura (és Mali más nagyvárosaira is) különösen jellemző, rendkívül egyedi arculatot adva a forró és poros utcáknak. A Sankore mecseten kívül még két hasonlóan nagy muszlim templom épült: a Djingareyber és a Sidi Yahia. Bár a három központi vallási épületetet sikerült mára helyreállítani, a szárazság miatt folyamatos veszélynek vannak kitéve.

Klikk a képre!

A város a Szonghaj birodalom részeként, a XV. században élte virágkorát, a százezer lakos egynegyede az egyetemen és a több mint száz kisebb iskolában tanuló muszlimokból állt. A város iskoláiban hittudósokat, mérnököket, építészeket képeztek, rendkívül magas szintű matematikai tudás összpontosult a vályogfalak közt.

Gazdasági jelentősége 1403 és 1591 között csúcsosodott ki, az észak-déli, keleti-nyugati só, textília, arany és rabszolgakereskedelem olyan gazdagságot hozott Timbuktunak, hogy híre még Európába is eljutott - köszönhetően főként Leo Africanusnak, egy granadai muszlim utazónak, akinek 1526-os útibeszámolója felkeltette az európaiak érdeklődését az "Aranyváros" iránt. Az európaiak számára azonban még innentől számítva is csak legenda maradt évszázadokig a város, hiszen odáig utazni még a XIX. században sem volt életbiztosítás, a városba eljutó keresztényekre szinte mindig biztos halál várt. Talán pont ezért Timbuktu sokáig az elérhetetlen, sőt nem is létező mesebeli hely szinonímája volt.

Timbuktu hanyatlását az 1591-es marokkói megszállás hozta el. A Sankore egyetem hittudósait elfogták, egy részüket kivégezték, a többit száműzték. A városra a következő évszázadokban több csapás is zúdult, főként bambara, fulani és tuareg harcosok formájában, akiket a marokkói katonák sem tudtak megfékezni.

Az európaiaknak továbbra is csak áttételesen volt fogalmuk arról, hogy mit is jelenthet Timbuktu, de a Maliba indított legtöbb expedíció gyászos kudarccal végződött. A "legsikeresebb" a skót Gordon Laing volt, aki a Párizsi Földrajzi Társaság tízezer frankos díjkitűzésének hatására 1826-ban eljutott a városba, de már csak nyomaiban lelte meg az egykorvolt gazdagságot. Két nappal azután végeztek vele útonállók, hogy visszaindult Európába.

A romjaiba hanyatlott Timbuktut végül 1894-ben a gyarmatosító franciák foglalták el, részben helyreállítva a várost, ami 1960-ban lett a független Mali Köztársaság egyik közigazgatási központja. Ma 15 ezren lakják, az évszázadok harcai után most a szárazság és elsivatagosodás fenyegeti eltűnéssel a Gaudit is megihlető törékeny vályogépületeket.